9.rész

Íme megérkezett az új rész. Tudom, hogy lassú vagyok, de sajna nem tudok sok mindent tenni ellene. A türelmeteket kérem, hozni fogom a részeket :3 Jó szórakozást, komiban várom a véleményeteket^^

- Komolyan ennyi ideig tart üdítőt keresni? - hallottam meg hirtelen Scott hangját, aki karba tett kézzel ácsorgott a konyhaajtóban. - Vagy már ennyire összemelegedtetek? - kérdezte rám kacsintva, s közben egy ragyogó mosoly keretében megcsillanva hófehér fogainak a sorát.

- Ha-ha nagyon vicces. - csóváltam a fejem hitetlenkedve, habár abban egyetértettem vele, hogy kissé félreérthető helyzetbe talált ránk, ugyanis már korántsem egymással szemben, a konyha két átellenes végében ácsorogtunk, hanem igen is közel egymáshoz. Szinte hozzábújva a társamhoz futottam át az aktát, amit a kezében tartott. De miután eljutott az agyamig a helyzet sietve változtattam a pozíciómon, amit Drew egy vigyorral az arcán kísért figyelemmel. "Ezt még visszakapod" fogadkoztam magamban, de most Scottal kellett foglalkoznom, aki egyre több érdeklődést tanúsított a társam kezében figyelő kupac papír iránt.

- Mi jót olvasgattok? - kérdezte csillogó szemekkel, more Drew becsukta és eltette az aktát.

- Semmi érdekeset. - mondta faarccal a pasas. - Épp eldicsekedtem Rennek a róla szóló újságkivágás-gyűjteményemmel. - villantott egy fényes vigyort. - És hát mit ne mondjak ezekhez képest elég nagy csalódás a nővéred, már ha érted mire gondolok. - "IDIÓTA! Én egyszer még ki talállak nyírni! Még egy ilyen hülye pasi nincs a világon!" szitkozódtam magamban, de úgy tűnt az öcsém beveszi, vagy legalábbis úgy tett.

- Na, de most már elég! – csaptam össze a tenyeremet és odalépkedtem az öcsémhez. – A hozzád hasonló kisfiúknak ilyenkor már az ágyban a helyük. Indulás! – sürgettem, halvány mosollyal az arcomon.

- Mi az, hogy az ilyen kisfiúknak? 17 éves vagyok, Ren! – ráncolta a szemöldökét.

- Akkor is, lassan már éjfélt üt az óra… Köszönj el szépen a bácsitól – küldtem egy huncut mosolyt Drew felé, mire kiöltötte a nyelvét. – és menj fel a szobádba! – ekkor már megfogtam a vállát és megpördítettem, majd elkezdtem lökdösni a megfelelő irányba szegény öcsémet.

- Jól van! – emelte fel megadóan a kezeit. – Rendben. – morgolódott. – Megyek. Jó éjt, Alex! Ren! – intett, hátat fordítva nekünk és felment a szobájába.  Amikor hallottam az ajtó csukódását, karba tett kézzel Drew felé fordultam.

- Bármiről is szól ez az ügy, bármennyit is kell dolgozni vele, bárhova is kell menni, semmiképp sem akarom, hogy Scott belekeveredjen. – mondtam komoran. – Kevés fontos ember van számomra az életben, de ő a legeslegfontosabbak közé tartozik. Nem akarom, hogy tudjon róla, ha bármire rákérdez, amit teszünk az üggyel kapcsolatban, az a válasz, hogy dolgozunk. Érthető voltam? – mondtam halálosan komolya, miközben folyamatosan a társam szemébe néztem.

- Öhm… okés… - mondta némileg megrettenve (?), aztán elvigyorodott. – Ugye tudod, hogy ijesztő vagy, ha elkomolyodsz. – mondta és éreztem a hangjában, hogy már rég elfeledkezett arról, amiről az imént előadást tartottam, úgyhogy csak a szememet forgattam.

- Sokat gyakoroltam. – válaszoltam hűvösen. – Viszont asszem’ most itt az ideje, hogy te is hazamenj. – veregettem meg a vállát, majd szelíden, némi lökdöséssel jeleztem neki, az irányt.

- Milyen vendégszerető házigazda vagy. – mondta és hallatszott, hogy nagyon is élvezi a helyzetet.

- Nem szoktam vendégeket fogadni. – vágtam vissza, majd szépen kitessékeltem az ajtón. – Hozzád hasonló rám akaszkodóakat meg végképp nem. – ráztam a fejem.

- Ez most mélyen megrázott. – adta a hattyú halálát, mire ismét csak a szememet forgattam.

- Szija! – intettem. – Holnap úgyis találkozunk.

- Már el is küldesz? – nézett rá hatalmas kiskutya szemekkel.

- Jó éjszakát! – mondtam figyelemre sem méltatva a kérdését, majd becsuktam az ajtót.

- Milyen rideg vagy… - hallottam meg csalódottnak tettetett hangját az ajtó mögül.

- Szokj hozzá, ha társak leszünk, sokáig el kell viselned. – mondtam elégedett mosollyal és kilestem a résnyire nyitott ajtón. Fél kezét zsebre téve lépkedett kifelé a kertből, közben a másik kezével intett nekem. Ezek szerint tudta, hogy időközben ismét kinyitottam az ajtót. A mocsok! Becsaptam az ajtót és felrohantam az emeletre. Belestem Scott szobájába, aztán én is álomra hajtottam a fejem.

*Scott szemszöge*

Már jó ideje egyedül ücsörögtem a nappaliban. A film, amit néztünk (megjegyzem fogalmam sem volt mit, mert Ren választotta és én szinte végig aludtam) már véget ért és percek óta a stáblista pörgött. Emellett sokkal jobban érdekelt, hogy a nővérem és a munkatársa (vagy inkább a pasija) mi a fenét művelhettek a konyhában, mert tuti nem üdítőt kerestek. Egyáltalán miért kéne üdítő kereséshez két ember? Ne nézzenek már hülyének! Ren még mindig gyereknek néz. Kezdett elegem lenni. Végül meguntam a várakozást felálltam és utánuk mentem. A kíváncsiság nagyúr. Mikor kiértem a konyhába némileg elcsodálkoztam, ugyanis kicsit másra számítottam. Ahelyett, hogy mondjuk nyalták-falták volna egymást, inkább egy kupac papírt bámultak igencsak elmélyülten. Olyannyira belemélyedve, hogy csak akkor vették észre, hogy én is ott vagyok, mikor megszólaltam.

-         - Komolyan ennyi ideig tart üdítőt keresni? – kérdeztem karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodva, mire mindketten rám emelték a tekintetüket. Nem kicsit csodálkoztak rá a megjelenésemre, főleg Ren, mert Alex hamar úrrá lett az érzésein, ez az arcán is tükröződött.  - Vagy már ennyire összemelegedtetek? – kacsintottam a nővéremre, mire alig láthatóan elpirult én pedig elmosolyodtam.

-         - Ha-ha nagyon vicces. - csóválta a fejét hitetlenkedve a nővérem, majd hirtelen arrébb ugrott a társától még mindig vörös orcával, Alex pedig folyamatosan vigyorgott. „Komolyan… Hogy ezek mekkora hülyék” mosolyodtam el magamban, s közben a Drew kezében tartott papírokra néztem.

-         - Mi jót olvasgattok? - kérdezte csillogó szemekkel, mire Drew becsukta és eltette a mappát, amit mindeddig a kezében tartott. Felsóhajtottam. Ezek tényleg totál hülyének néznek. De azért nem siklottam el afelett a tény felett, hogy a nővérem egyszer sem nézett a szemembe. Attól függetlenül, hogy mennyi időt töltöttünk egymástól távol, igenis jól ismertem a testvérem titkos mozzanatait, elfedett érzéseit. Éppen ezért, ha Alex nem is én láttam az arcán azt a komolyságot, ami nagyon ritkán van ott. Gondolkozott valamin, folyamatosan járt az agya, úgy tűnt. Valami nyomasztotta és annak köze volt ahhoz a kupac papírhoz. Tudtam, de tartanom kellett magamat ahhoz, hogy azt tettessem, semmit sem tudok, végül is ha ellenkezőleg cselekszem, csak kívívom magam ellen a nővérem haragját.

-         - Semmi érdekeset. – válaszolta faarccal Drew. - Épp eldicsekedtem Rennek, a róla szóló újságkivágás-gyűjteményemmel. - villantott egy fényes vigyort. - És hát mit ne mondjak ezekhez képest elég nagy csalódás a nővéred, már ha érted mire gondolok. – a fejemet ráztam, látszott a pasason, hogy totálisan hülyíti Rent. Tudtam, hogy nem mond igazat, sokkal komolyabb dologról volt szó, de azért azon jót mulattam magamban, hogy látszólag bírja a tesóm.

-         - Na, de most már elég! – csapta össze a tenyerét a nővérem és odalépett hozzám. – A hozzád hasonló kisfiúknak ilyenkor már az ágyban a helyük. Indulás! – sürgetett, halvány mosollyal az arcán, de tudtam, hogy az a mosoly nem igazi.

-         - Mi az, hogy az ilyen kisfiúknak? 17 éves vagyok, Ren! – ráncoltam a szemöldökömet. Nem gondoltam komolyan, de ha nem kötöttem volna bele, tuti felkapta volna rá a fejét.

-         - Akkor is, lassan már éjfélt üt az óra… Köszönj el szépen a bácsitól – ez a szöveg feldobott, visszahozta a régi emlékeket. Emlékeket… Egyre biztosabb voltam abban, hogy valami nyugtalanítja Rent. Amikor kicsik voltunk két alkalommal hozakodott fel azzal, hogy fiatalabb vagyok nála. Az egyik akkor volt, ha valamit el akart érni. A másik pedig akkor jött elő, ha valamitől távol akart tartani engem. De most nem tudtam eldönteni melyik eset forog fenn, de ezzel ráértem később is foglalkozni, akkor épp el kellett hitetnem vele, hogy jó kisfiú vagyok.

-         - Jól van! – adtam be a derekam. – Rendben. – morgolódtam. – Megyek. Jó éjt, Alex! Ren! – intettem hátat fordítva nekik és elindultam felfelé a szobámba.

A kezeimet a tarkómra tettem és úgy lépkedtem felfelé a lépcsőn. A bokám még sajgott ezért kicsit féloldalasan mentem, de nem túlságosan foglalkoztam vele. Jobban zavart az, ami Rent nyugtalanítja. Bementem a szobámba és végigheveredtem az ágyon. A kezeimet továbbra is a tarkóm alatt tartottam és a plafont bámultam. Hosszú, hosszú ideig. Hallottam, amikor Ren benyitott, és láttam, ahogy a folyosóról jövő fénypászma bevilágította a szoba egy részét, aztán ismét eltűnt. Hallottam, ahogy a nővérem becsukja a saját szobájának az ajtaját, aztán minden elcsendesedett és én is elaludtam.

Csipogásra ébredtem. Hangos, észveszejtő, és borzasztóan idegesítő csipogásra. Feltápászkodtam és a szememet dörgölve kibotorkáltam a folyosóra. A hang a nővérem szobájából jött.

-         - Reeen! Az Isten szerelmére, hallgattasd már el azt a hülye ébresztőt! – mondtam álomittasan, miközben folyamatosan a szobájának az ajtóját verve. De az ajtó egyszer csak kinyílt, de a tesómat nem láttam sehol…

8.rész

Hááát, szijasztok. Nem tudok mit mondani erre a sok késlekedésre, és nem szeretnék mentegetőzni. Próbálom minél gyorsabban hozni a részeket és talán ha majd itt lesz a szünet, akkor sikerülni is fog, de addig is kérlek bocsássatok meg ezért a rengeteg késésért. De nem is szaporítom tovább a szót. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket. ^^

Csengettek.

-         - Ki lehet az ilyenkor? - kérdeztem némileg felháborodva, majd feltápászkodtam a kanapéról.  - Jövök! - kiabáltam ki és elindultam.

A felháborodásom végül is jogos volt, mivel már jócskán az éjszakát tapostuk, ráadásul éppen egy izgalmas film közepén jártunk, úgyhogy semmi kedvem nem volt ajtót nyitni. Lassú, kimért léptekkel közeledtem a bejárat felé. Nem tudtam mire számítsak. Nem ismerek túl sok embert, mióta Scott itt van ő sem köthetett mély ismertségeket, főleg, hogy csak egyszer ment ki az utcára. A pizza futár már elment, újabb adagot pedig nem rendeltünk. Nem tudtam ki állhat az ajtó előtt. Túl jól telt a napunk, nem akartam, hogy megint veszélybe torkoljon. Mikor odaértem, kilestem az eme célra fenntartott kukucskálón. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam, hogy ki várakozik a küszöbön, majd ajtót nyitottam, közben a tokjába csúsztattam a pisztolyomat.

- Nyugi, azért nem kell rögtön lelőni, ha becsengetek. - vigyorodott el Drew, persze, hogy kiszúrta a stukkert.

- Rád aztán végképp nem számítottam, azt mondtad, ma már nem érsz rá. - mondtam szenvtelenül - Na már nem mintha hiányoztál volna! - tettem hozzá gyorsan némileg mentegetőzve, mire felnevetett.

- Ren, ki az? - hallottam meg Scott hangját.

- Csak Drew. - mondtam unottan.

- Mi az, hogy "csak Drew"?! - színlelt felháborodást. - Kicsit több lelkesedést, ha kérhetném. - vigyorodott el, aztán együtt indultunk el a nappali felé. Scott az egyik fotelben ült, lábát feltette egy székre, ölében egy tál volt. A dohányzóasztalon két szétnyitott pizzás doboz kuporgott, az egyikben még volt egy, már eléggé kihűlt pizza szelet. A tévében egy akciófilm éppen a végén járt, már csak pár perc lehetett belőle.

- Ti aztán tudtok élni! - vigyorodott el a "társam", mire a fiúk felnevettek én meg szörnyülködve néztem a nappaliban uralkodó rendetlenséget. "Eddig valóban nem vettem volna észre?".

- Hogy vagy, haver? Fáj még a lábad? - pacsizott le időközben Drew az öcsémmel. "Ők meg mikor lettek ilyen jóban?" Értetlenül bámultam.

- Jah, megvagyok, csak Ren megpróbálja játszani a nővérkét, úgyhogy ez kicsit kikészít. - vigyorodott el.

- Naaa... - húztam el a számat sértetten, mire mindketten felnevettek. Karba tettem a kezem, mire Scott odajött hozzám és átkarolta a vállamat.

- Ne vedd már annyira magadra, tudod, hogy nem gondolom komolyan. - ölelt magához, mire haloványan elmosolyodtam, közben Drewra sandítottam. Mivel (gondolom) úgy vélte, hogy senki sem látja, arca teljesen elkomorodott. Nem sejtettem az okát, de valamilyen szinten ő is elkomorodott.

- Asszem' hozok egy kis üdítőt. - szólaltam meg hirtelen és a fejemmel intve jeleztem a "társamnak" hogy ő is jöjjön. Szerencsére vette az adást.

- Segítek. - közölte szűkszavúan, Scott pedig csak bambán bámult ránk.

Szótlanul mentünk ki a konyhába, ahol eszemben sem volt újabb üdítőt elővenni. Egyszerűn megtámaszkodtam a pulton és várakozón rápillantottam a "társamra", az pedig csak a szokásos módon vigyorgott.

-         - Oké. Elég volt. – szögeztem le egyszerűen. - Mi folyik itt? Először azt mondod, hogy nem jössz, aztán meg hirtelen beállítasz, miközben az arckifejezésed azt sugallja, hogy baj van. Mi a fene történt? – oldalra sandított.

-         - Tehát észrevetted. Talán mégsem akkora kamu, hogy jó ügynök vagy. – vigyorodott el, mire csak kiöltöttem a nyelvem.

-         - Köszi, imádlak. Tényleg nagyon kedves vagy. – mosolyodtam el kínosan. – De mi lenne, ha válaszolnál a kérdésemre?

-         - Ma bent voltam a Főnöknél. – mondta elfordítva a fejét, és közben lopva kisandított a szobába. Tudtam mit figyel, Scottot. De a tévé hangosan szólt, ráadásul messze voltunk a nappalitól. Nem hallhatta, hogy miről beszélgetünk. Miután úgy tűnt erre Drew is ráeszmélt végre felém fordult. – Megkaptuk az első közös ügyünket. – közölte hűvösen, tőle egyáltalán nem megszokott stílusban.

-         - Ez érdekes és én erről miért nem tudok? Nekem is kapnom kellett volna róla értesítést, nem? – fontam karba a kezemet és felvontam a szemöldökömet.

-         - Ezt most komolyan kérded? Ha jól tudom elérhetetlen voltál telefonon. Többek között ezért is jöttem ide.

-         - Jah… Jut eszembe, a telefonomat fent hagytam a szobámban. – mosolyodtam el, amikor eszembe jutott.

-         - Na, itt egy ok, ami amellett szól, hogy miért nem tűnsz sikeres ügynöknek. – vigyorodott el, mire felsóhajtottam.

-         - Tudod, hogy amikor ezen agyalsz, akkor nagyon fárasztó vagy? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

-         - Tudom, de jól áll a szerep, mi? – kacsintott rám, mire hitetlenül csóváltam a fejem. – De térjünk a tárgyra. – lökte el magát az ajtófélfától, aminek mindeddig a hátát vetette és valahonnan (halványlila gőzöm sincs honnan) egy aktát szedett elő. – Az elmúlt két hétben három gyilkosság. Úgy tűnik, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, de mégis.

-         - Sorozatgyilkos? Ez nem a rendőrség dolga lenne?

-         - Sajnos annak az okára, hogy miért mi kaptuk az ügyet még nem jöttem rá, de biztos, hogy volt valami oka annak, hogy a titkosszolgálat kapta.

-         - Értem. – beletúrtam a hajamba. – És hogyan kezdjünk hozzá?…

Zörgésre lettem figyelmes. Mintha valaki egy ajtót nyitott volna ki. Kinyitottam a szemeimet, egy fehér szobában voltam, gépek csipogtak mellettem. Infúzió csöpögött a vénámba. Mozdulni próbáltam, de semmi erő nem volt a végtagjaimban. A combom tompán lüktetett, a fejem szinte kóválygott. Kitekintettem a mellettem lévő ablakon. Már szürkült, az ég borult volt és még inkább nyomott  hangulatot kölcsönzött a szobának. Fogalmam sem volt hogyan kerülhettem ide, viszont azt el tudtam képzelni hol lehetek. Az ajtóra pillantottam, mert onnan véltem hallani a hangot, ami felébresztett. Eltaláltam. Az ajtó résnyire nyitva volt.

-         - Áh, Ren! Végre magadhoz tértél. – sóhajtott fel megkönnyebbülve Drew, aki az imént lépett be és közelebb jött. Végigfuttattam rajta a tekintetemet. Arca némileg foltos volt, bal karja pedig fel volt kötve. Mi a fene történt? Én itt fekszem, ő pedig szét van verve?

-         - Alex… - hallottam meg a hangon, de rettenetesen vékonyan és rekedten. – Hogy kerültem ide? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak közelebb jött. – Olyan furcsa álmom volt. – mosolyodtam el haloványan, látva, hogy úgysem kapom meg az áhított válaszomat. – Szinte újraéltem, azokat a napokat, amikor megismertük egymást és megkaptuk az ügyet… de… fogalmam sincs mi történt ezután, vagy egyáltalán, hogy mennyi idő telt el azóta... – Drew elfordította a fejét. - Mi történt veled?

-         - Verekedtem. – közölte semmitmondó hangnemben.

-         - És hol van Scott? – kérdeztem halkan, de láttam rajta, hogy nem akar válaszolni. Elfogott a pánik.  – Alex… Kérlek válaszolj! – könyörögtem. Végre felém fordult, szemében sajnálat volt.

-         - Sajnálom, Ren. Scott meghalt. – mondta ki végig a szemembe nézve. Igazából valami hasonlóra számítottam a korábbi arckifejezését látva, de teljesen lesokkolt a dolog.

-         - Értem. – mondtam elhaló hangon és elfordítottam a fejem, majd lehunytam a szemeimet.

          - Ren! – szólt Drew, de én már alig hallottam, csak elmerültem az álmaim tengerében…