4.rész

Szijasztok! Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de már itt van az új rész és remélem tetszeni fog^^ Komban várom a véleményeteket^^

Meghűlt bennem a vér. Már korántsem érdekelt az újdonsült társam, sem a hálószobaablakomon beköszönt lövedék. Egy valami érdekelt. A házam elülső részére mért gépfegyversorozat (ami akkor épp szünetelt, de ki tudja, mennyi ideig tarthat a támadónknak megtalálni a gondosan elrejtett tartalék tárat). Az imént még gyanúsnak tűnő (megjegyzem továbra sem sokkal kevésbé gyanús) pasasnak visszaadtam a fegyverét, gondolván, hogy ketten talán többre megyünk, habár ebben sem voltam olyan biztos. Annak ellenére, hogy továbbra sem bíztam benne, úgy éreztem még szükségem lehet a segítségére. Inamszakadva rohantam vissza a házba a hátsó ajtón, kezemben a kibiztosított fegyveremmel. Drew szaladt utánam. Egy pillanatra hátralestem, korábbi vigyorának hűlt helye sem volt. Keskeny zöld szemei komorak voltak és elszántak. Arcán komolyság tükröződött. Lövésre kész pisztolyát két kézre fogta, s mereven tartotta maga mellett. Úgy tűnt már nincs kedve viccelődni. Hát nekem sem volt. Semmi másra nem gondolván rohantam fel az emeletre, Scott szobájához. Az öcsém az ajtónál dörömbölt, hogy mégis milyen hülye játékot játszok vele. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Kinyitottam az ajtót és fellélegeztem.

-         - Hál’ Istennek semmi bajod.

-         - Mi a frászkarika folyik itt? – akadt ki.

-         - Majd elmondom. – Talán… tettem hozzá gondolatban. – Maradj itt és ne tégy semmit. – körbepillantottam. A sötétítő függönyök el voltak húzva az ablakoknál és a redőnyök sem voltak már leengedve. A kíváncsiság nagyúr. De ez akkor is veszélyes. – Ereszd le a redőnyöket és húzd be a függönyöket, aztán várj meg! – utasítottam, majd sarkon fordultam és kiléptem a szobából.

-         - Reen! – kiabált utánam, de addigra már elfordítottam a zárban a kulcsot és elindultam lefelé.

Nem hagyhatom, hogy az öcsémnek baja essen! A balga, mi a francért kellett idejönnie! Dühöngtem, de le kellett higgadnom. Mikor leértem a lépcsőn láttam, hogy Drew a szerteszét lőtt ablakok közt keresett fedezéket és lőrést. Kereste a megfelelő helyet és időpontot a lövésre, azonban úgy tűnt még nem lelte meg még a szemével sem a lövések forrását, amik immáron harmadjára csendültek fel. Hány tartalék tára lehet? Az egész házat ránk akarja omlasztani? Lehet… Hálát adtam az égnek, hogy a ház vastag falakra épült, így csak az ablakokon keresztül érhettek bennünket a lövedékek és azokat is sikerült eleddig elkerülnünk.

A falhoz bújtam az egyik szertehullott ablak mellé, kilestem rajta, majd a velem szemben guggoló Drewra néztem. Mutogatott. Egyszerűen megértettem. Látta a támadónkat, az általa leírt helyre pillantottam és némi erőlködés árán észre is vettem a szemközti ház tetejéről letekintő fegyvercsőnek a végét. Akkor épp nem szólt. Tulajdonosa valószínűleg épp a következő tárat kereste. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mi tart neki ezen ennyi ideig. Ismét Drew-ra pillantottam. Jelezte, hogy belekezd a tervébe. Kilesett a mellette lévő ablakmaradványon, majd pisztolyának csövét a párkányra támasztva meghúzta a ravaszt. A golyó süvített a levegőben és a szemben lévő ház ereszét találta el, pont ott, ahol a pasas hasalt. A lövöldöző felkapta a fejét, látván a viszonzott tüzet és újból ránk eresztett egy sorozatot. Drew kirohant a házból. Az idióta… Egyenesen a szemben lévő ház felé, a fedezékem mögül figyeltem, úgy tűnt az ámokfutó nem vette észre, mert egyenesen a házat bombázta, nem pedig őt. A barom… Közben Drew átért a házba és be is ment. Ahogy elnéztem senki nem volt otthon, bár egyébként is lakatlan. Mondjuk nem úgy tűnt, mintha az újdonsült társamnál otthon lettek volna… De azért eleget tettem a kérésének és követtem a tervét. Szemmel tartottam a támadónk menedékét és lőttem, hogy még jobban elvonjam a figyelmét. Ami sikerült is, ugyanis egyre több golyót zúdított az én fedezékemre. Valahogy nem voltam kíváncsi, hogyan is nézhet ki csinos kis lakásom elülső kertje. Egyébként is azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mégis miért akarják levadászni a házamat? Ártottam én mostanában valakinek? Nah jó… ez költői kérdés volt, de akkor is. Eddig még nem sűrűn akartak otthon kiiktatni. Szerencsére. Egyáltalán honnan tudhatták, hogy itt lakom? Egyre több a megválaszolatlan kérdés, de volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ezekhez a megválaszolatlan kérdésekhez igen csak sok köze van Drewnak…

Egyszer csak megszűntek a lövések, s a fickó fegyverének a csöve megemelkedett, majd eltűnt. Felért! Gondoltam. Újabb lövések dörrentek, de már egyiknek a célpontja sem a házam volt. Kezemben a pisztolyommal, amiben csak remélni mertem, hogy még van töltény, kirohantam a házból és átrohantam a szemben lévőbe. Annak ellenére, hogy a terv nem így szólt, de azért mégiscsak egy civil tartózkodott a házban, aki veszélyeztetve volt. (igaz kötve hiszem, hogy ez érdekelte volna) Ráadásul az a civil a tulajdon öcsém, úgyhogy volt egy két keresetlen szavam a ficakhoz. Az említett épület egy több emeletes lakóház volt mellesleg, évek óta lakatlan lakásokkal. Kettesével szedve a lépcsőket rohantam fel a tetőre vezető ajtóhoz. Levegőt kapkodva léptem ki az ajtón és magam elé emeltem a fegyveremet, hátha szükségem lehet rá. De szerencsére nem volt. Körbenéztem. Az ámokfutó eszméletlenül hevert a tető peremétől nem túl távol, Drew pedig vizsgálgatta. A kirohanásomra felém fordult és rosszallóan rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele. Éppen eléggé lekötött a lövöldözőnek a szemlélése. Nagydarab pasas volt, a negyvenes éveinek a vége felé járhatott. Ruházata nem engedett arra következtetni, hogy túl nagy figyelmet fordítana rá. Egyszerű és már igen kopott farmernadrágot és melegítő felsőt viselt. Arca sem volt túl ápolt, borostás volt, napok óta nem borotválkozhatott, orra ferde volt, többször beverhették már, álla alatt méretes toka díszelgett. Ezenfelül vagy ezerféle színben pompázott az arca, amit annak tudtam be, hogy nem rég eléggé összeverekedhettek Drewval. A fegyverét nem láttam, úgyhogy körbefuttattam a tekintetemet a tetőn. Tőle jó pár méterre az ügynök irányában leltem rá a hatalmas gépfegyverre és az eszközt elnézve dunsztom sem volt miért cserélt olyan sűrűn tárat. Aztán visszafordultam a hapsi felé. Vagyis fordultam volna, csak időközben a pillantásom megállapodott Drewn. A krapek sem festett valami jól. Az ő arcán is több féle szín fogócskázott, szemöldöke felrepedt, szája csakugyan. Elvigyorodtam és odaléptem hozzá.

-         - Kár a szép pofikádért. – jegyeztem meg, mire ő is elvigyorodott. Most hogy vége lett az akciónak, úgy tűnt nem lehet elkomorítani.

-         - Már is megtetszettem magácskának? – nézett rám, aztán a tekintete félresiklott. Én is abba az irányba néztem. A gépfegyver csövével találtam szemben magam. TE HÜLYE! MIÉRT BAMBULTÁL EL?! A hatalmas stukker mögött a korábbi lövöldöző vigyorgott diadalittasan, vérző szájjal.

-         - Most meghalsz némber! – krákogta a pasas és meghúzta a ravaszt. Nem tudtam mozdulni, de nem lett volna elég időm ahhoz, hogy magam elé rántsam a pisztolyomat, vagy elugorjak a lövés elől, túl közel volt hozzám. De a lövés mégsem dördült el, bárhogy is rángatta a ravaszt a sörhasú, úgy tűnt ismét csak kiürült a tár. Ilyen szerencsém sem lehet… Valahogy az egész életem lepergett előttem akkor. Drew azonban gyorsan reagált, amikor látta, hogy a fegyver nem sül el. A pasas mögött termett és ismét leütötte.

-         - Szedje már össze magát! – kiáltott rám, mire megráztam a fejem, s a zsebemből előkapott mobiltelefon segítségével tárcsáztam az illetékest, hogy kezdjenek valamit az itt heverő fickóval. 

Drewra pillantottam. Újból vigyorgott és ő is engem nézett. A tárcsázott csapat hamarosan megérkezett, én pedig nem túl vidáman a házamra pillantottam, hát mit ne mondjak nézett már ki jobban is. Nyomomban a társammal mentem vissza és csípőre tett kézzel álltam meg az ajtó előtt, hogy felmérjem a keletkezett kárt.

-         - Lesz dolga a kisasszonynak, de ha megengedi segítek. – szólta a pasi. Rá néztem és alaposan szemügyre vettem.

-         - Szerintem tegeződhetnénk. – sóhajtottam fel. – Nem vagyok én olyan öreg és különben is úgy tűnik, hogy társak leszünk. – magam elé emeltem a mobiltelefonomat, amin egy sms volt megnyitva a főnökömtől, melyben igencsak jókedvűen sok sikert kíván Drewhoz. – A nevem Renee Martin. – mutatkoztam be. – Hivatalosan is.

-         - Örvendek Renee. Én Alexander Drew vagyok, de szólíts csak Alexnek. Már alig várom a közös munkát. – vigyorodott el ismét. Megvillant a tekintetem.

-         - Azért ne számíts ara, hogy könnyű lesz velem… - emeltem fel az ujjamat fenyegetőleg.

-         - Azt már látom.

Bementünk a házba, és ott is körülnéztem. Úgy tűnt a széthullott üvegszilánkokon kívül nem sok változott az épület belsejében, de azt se lesz piskóta feltakarítani. Miután végeztem a beltér szemrevételezésével ismét a társamhoz fordultam.

-         - Helyezd kényelembe magad, nekem még van egy kis elintéznivalóm. – felsandítottam a lépcsőre, majd megvártam míg Drew lehuppan a kanapéra, és csak akkor indultam el. Felmentem az emeletre és bementem Scotthoz.

-         - Úristen, Ren! Hogy nézel ki?! – hüledezett, amikor megpillantott.

-         - Mondjuk úgy, hogy volt némi afférom az előszobai ablakokkal. – vigyorodtam el, aztán körbenéztem. – Gyere le! Nem szeretném, ha egyedül maradnál itt fenn és beszélni akarok veled. – mondtam határozottan, aztán elindultam lefelé. Scott némi vonakodás után követett.