2013. október 25., péntek

5.rész

Szijasztok! Úgy tűnik végre idáig is eljutottam :3 A bocsánatotokat kérem azért, mert csak ilyen későn tudtam hozni az új részt, de igazából nincs mentségem rá. Remélem azért a történet valamilyen szinten kárpótolni fog benneteket. Én mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy végül is Rennek vagy Scottnak van igaza, mert szerintem bizonyos szinten mindkettőjüknek, de azért kíváncsi vagyok a ti benyomásotokra is :D Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^



Mire leértünk, úgy tűnt Drew már alaposan kényelembe helyezte és nem is túlságosan zavartatta magát. A konyhában ücsörgött egy fal mellé tolt széken, terpeszben ülve, hátravetett fejjel. Amikor beléptem felém fordult és pont szemben volt velem, ahogy megálltam a konyha bejáratánál. Scott zsebre tett kézzel jött utánam és állt meg mellettem.
-         - Te komolyan ennyire hülye vagy? – rivallt rám az újdonsült társam, amikor megpillantotta az öcsémet. Azonban válaszolni már nem volt időm (már nem mintha tudtam volna mit, mert azt sem tudtam, mire gondol), mert a tesóm közbeszólt.
-         - Ez meg ki? – bökött az felé, némileg még álomittasan.
Rápillantottam Scottra, majd Drewra. Ez utóbbi választ várva tekintett rám, (gondolom) szavait nyomatékosítván, előrehajol, s alkarjaival a combjaira támaszkodott. Talán azt hitte, nem veszem észre, de egy pillanatra fájdalmasan megvonaglott az arca, mire tekintetemmel elkezdtem kutatni ennek a jelenségnek az okát. Hamarosan rá is leltem.
-         - Úristen! Te vérzel! – kiáltottam fel, mintha még sosem láttam volna hasonlót, elfeledkezve az imént nekem szegezett kérdésekről.
-         - Na, nem mondod?! – jegyezte meg cinikusan Drew, miközben ujjait hozzáérintette a halántékán lévő sebhez, ellenőrizve, hogy valóban vérzik-e még. Úgy tűnt nem.
-         - Nem a homlokod, hanem a lábad! – magyaráztam és odaléptem hozzá
Ő elfordította a fejét. És valóban. Jól láttam. A bal külső combján egy méretes vérfolt díszítette sötétszínű farmerét, sőt most, hogy közelebbről is meg tudtam nézni, megpillantottam a nadrágszár szélén lévő golyóütötte lyukat is.
-         - Eltalált? – hüledeztem, mire megvonta a vállát.
-         - Túl hamar vett észre, mikor kiértem a tetőre. De csak súrolta… - válaszolt. 
Vagyis kezdett bele a válaszába, mert a végét már nem vártam meg, hanem elindultam, hogy összeszedjek némi elsősegélynyújtó cuccost. A dobozt az emeleti fürdőszobában tartottam, egy viszonylag eldugott, mégis számomra könnyen elérhető helyen, végül is fő a biztonság. Előkotorva a megfelelő eszközöket, elindultam visszafelé a konyhába, ami nagyjából ugyanúgy állt, ahogyan otthagytam. Scott az ajtófélfának dőlve, zsebre tett kézzel ácsorgott, Drew pedig a fal melletti széken ült. Odamentem hozzá, majd szétvágtam a nadrágját és elláttam a sebét. Szerencsére valóban csak súrolta a golyó. Nem tartott sokáig, miután végeztem összetakarítottam magam után és elpakoltam mindent, csak ezek után mentem vissza a konyhába. A helyzet továbbra is változatlan volt. A pultnak támaszkodtam és végigfuttattam a tekintetemet rajtuk.
-         - Kértek kávét? – kérdeztem, mire mindketten a fejüket rázták.
-         - Viszont azt megmondhatnád, hogy miért nem szóltál arról, hogy egy civil tartózkodik nálad. És egyáltalán ki ez?
-         - Na, arra én is kíváncsi lennék, hogy kit tisztelhetek, eme úriemberben. – mondta Scott, mire felsóhajtottam.
-         - Ti komolyan nem bírnátok ki még egy kicsit? Nem zavar, hogy most nincs kedvem narrátort játszani? – nyafogtam, hátha megértő fülekre találok bennük, de nem jártam sikerrel. 

-         - NEM! – vágták rá egyszerre és egyikük sem tűnt olyan vidámnak, ahogy ismerem őket. Blah…
-         - Akkor úgy tűnik nem úszom meg. Akkor hát, kezdjük az egyszerűbbel… Scott, ő az újdonsült társam, akit magam is ma is mertem meg. – mutattam a fal mellett terpeszkedő úrra. – A neve Alexander Drew. Drew, ő pedig az öcsém. – sandítottam a tesómra. – Scott. – végre elvigyorodtak, gondolom látván, hogy nem egymás ellenségei, és Scott is lehuppant mellém az egyik székre. – Látom sikerült feldobnom a hangulatot… - húzódott egy félmosoly az arcomra.
-         - Örülök, de arra is válaszolnál, hogy mit keres itt az öcséd, holott nekem olyan információim vannak rólad, hogy teljesen egyedül élsz?
-         - Tegnap estig én is úgy tudtam, hogy egyedül vagyok. – vontam meg a vállam. – Csakhogy mire hazaértem, kedves öcsikém, már itt volt. – böktem meg a vállát.
-         - Ezt úgy mondod, mintha csak púp lennék a hátadon. – mondta sértődést színlelve.
-         - Nyugi van, tudod, hogy szeretlek. – karoltam át a nyakát egy puszikát nyomva a homlokára, mire fintorogva elrántotta a fejét… vagyis csak rántotta volna, mert méág mindig öleltem, közben meg vaku villant.
-         - Ezt elteszem emlékbe… - mosolyogta Drew, miközben eltette a telefonját. Én pedig csak kiöltöttem a nyelvemet. Közben pedig elgondolkoztam azon, hogy nekem evvel az idiótával kell majd együtt dolgoznom. Blah…
-         - De amúgy nem tudom mit vagy úgy oda. – sóhajtottam fel. – Ártott neked bármit is Scotty? – borzoltam össze az öcsém haját, továbbra sem engedve, hogy szabaduljon tőlem.
-         - Nem, de ha tudom, akkor például nem támadok rád, tesztelésképp. És ez a lövöldözés?! Van róla fogalmad, mekkora bajba sodorhattad volna őt, avval, hogy nem szóltál nekem?
-         - Rögtön te lettél a főnök, avval, hogy idejöttél? – csattantam fel. – Ki kell, hogy ábrándítsalak: én eddig mindig egyedül dolgoztam és ne akard, hogy rögtön csapatjátékos legyen belőlem. Ráadásul erről az egész társasosdiról én semmit sem tudtam, úgyhogy nyugodj le!
-         - Jól van, jogos. – emelte védekezőn maga elé a kezét. – De azért tényleg szólhattál volna, mert a helyzethez mérten, valóban elég eszelős volt a tervem. Az a pasas simán szétlőtte volna az egész házat Scottal együtt.
-         - Áhh… jó tudni, hogy engem simán szétlövettél volna, de őt nem.
-         - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – vigyorgott. – De komolyra fordítva a szót, ő egy civil, és mindig a civilek védelme az elsődleges.
-         - Igazad van, hülye voltam. - láttam be és eleresztettem az öcsémet.
-         - Örülök, hogy így tisztáztátok a nézeteltéréseiteket, de elmondanátok végre, hogy mi a franc történt itt? – Drew kérdőn nézett rám.
-         - Nehogy már? Semmibe sem avattad be? És az öcséd?
-         - Csak, hogy tudd – néztem a társamra. – Scottot hét éve, mióta eljöttem, hogy ügynök legyek, nem láttam, és most is teljesen váratlanul toppant be, mint már azt említettem. 10 éves volt, amikor ott hagytam, annál azért több eszem volt, hogy ilyenekről beszéljek neki, aztán meg bajba sodorja magát…
-         - Mi ez az ügynökösdi? – kapott a szavon az öcsém. A homlokomra csaptam. A fene! Hogy lehetek ilyen idióta?! – Ti titkos ügynökök vagytok? Azta, de sirály!!!
-         - Igen azok vagyunk, de nem kéne ezt híresztelni! És mivel most már te is itt vagy, így jobb, ha azt teszed, amit mondok. – néztem rá komolyan. – Láttad mi történt az előtérben. Egy fickó épp most akart kiiktatni engem, ami amúgy itthon nem sűrűn fordul elő, de ez csak egy volt azok közül, akiknek, vagy akiknek a felbérlőinek szemet szúrtam. Az lesz a legjobb…
-         - Ha most hazamész. – fejezte be a mondatomat Drew és felállt. – Ez nem gyerekeknek való, nem is tudom miért nem küldted haza már akkor, amikor megérkezett. Tényleg ennyire elvette az eszedet.
-         - Nem vagyok már gyerek! – védekezett Scott, őt ez zavarta a legjobban. Hát engem nem. Drewnak igaza volt és ezt már akkor is jól tudtam, amikor megpillantottam őt a konyhában. Tudtam, hogy veszélyben van mellettem, de annyira hiányzott, hogy erről valamiért nem akartam tudomást venni. Csak örülni annak, hogy itt van. De hibáztam és ezt be kellett látnom. Scott támogatást keresve tekintett rám. – Mondd meg neki, Ren! Teljesen egyedül kerestelek meg és jöttem ide! Láthatod, nem vagyok már gyerek. – fordult ismét a társamhoz.
-         - Sajnálom Scott. – sütöttem le és fordítottam oldalra a tekintetemet. – De Drewnak igaza van. Könnyelmű voltam. Láthatod az életem nem fenékig tejfel és nem szeretném, hogyha veszélybe kerülnél miattam. A legjobb az lesz, ha hazamész, úgyhogy haza is fogsz. – felé fordultam és megfogtam a vállát. Tekintete hitetlenséget és csalódottságot árasztott. Ezek az érzések mélyen a szívembe martak. – Hidd el, nem azért hagytalak ott annak idején téged, mert nem szerettelek, hanem mert a munkám megkívánta. Nem sodorhatlak veszélybe, hisz az öcsém vagy. – erőltettem egy mosolyt az arcomra és át akartam ölelni, de ő ellökte a kezeimet.
-         - Ahham… az öcséd vagyok, akiről az elmúlt hét évben nem tudtál semmit. Akit egyszer sem kerestél vagy hívtál fel. Aki minden egyes születésnapján várta, hogy legalább a hangodat hallja, vagy egy e-mailt kapjon tőled. Igazad van, jobb, ha hazamegyek. Semmi keresnivalóm nincs itt. – komorodott el teljesen, majd felállt. Kezeit zsebre téve, szomorú arckifejezéssel indult el. – Összeszedem a cuccaimat. – közölte majd eltűnt.
-         - Istenem! – könyököltem az asztalra, a fejemet fogva. – Hogy lehetek ennyire hülye?! – Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, majd csöppent le az asztalra. Azt pedig egy csomó követte, egész kis pocsolyát alkotva az asztallapon…

1 megjegyzés:

  1. Imadtaaam! <3 kovit!!! Ajj. Mik lesznek meg itt?? Szegeny Scott. :(
    Kovit kovetelek. XD <3 nagyon jooo.

    VálaszTörlés