7.rész

Szijjasztok! Huhh, végre ezzel is elkészltem :D és amint láthatjátok időközben átléptükaz 1000 oldalmegjelenítést, aminek nagyon örülök, és köszönöm nektek :3 remélem továbbra sem páltoltok el tőlem^^ Akkor hét itt is az új rész, remélem tetszeni fog. Komiban várom a vélenényeteket.^^

Fogalmam sincs, hogy ezek után meddig beszélgethettünk, de abban biztos vagyok, hogy sokáig, éjszakába nyúlóan, aztán valamikor elaludtam. Nem tudom, hogy hol, nem tudom, hogy mikor. Csak azt tudom, hogy már nagyon szükségem volt erre a nyugalomra. Valahogy sokkal nyugodtabban és boldogabban feküdtem le, hogy tudtam, hogy Scott itt van és itt is fog maradni még egy darabig. Volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ha egyszer el kell mennie akkor sokkalta nehezebben fogok tőle megválni, mint évekkel ezelőtt és utána soha többé nem láthatom, nehogy újból bajba sodorjam. Talán az a rossz érzés, hogy nem láthatom többé, az nem hagyott korábban nyugton aludni. Igaz azt is tudtam, hogy bármekkora fájdalommal is jár, egyszer haza kell küldenem, mert itt veszélyben van. De megpróbáltam nem erre gondolni, ki kell élveznem azt az időszakot, amíg itt van!

Ezekkel a gondolatokkal aludtam. Jó sokáig.

Mikor felébredtem már jócskán világos volt. Az ablakon beszóródó napfény aranybarnára színezte a nappali bútorait... Várjunk csak? A nappali?! Ezek szerint még a szobámba sem mentem fel? Akkor tényleg jó sokáig beszélgethettünk. Felemeltem a fejem és felültem, hogy körbenézzek.

- Jól néztek ki együtt. - találtam szembe magam egy vigyorgó arccal.

- He?! - kérdeztem még félálomban és sűrű pislogások után bontakozott ki előttem teljesen a vigyorgó arc. - Scott. – sóhajtottam és körbenéztem, végre. Mellettem jobbra megpillantottam Drewt, aki édesdeden aludt a kanapé támláján hátravetve a fejét. Elkerekedett a szemem. Tehát én az ő vállán aludtam volna?! Felpattantam és hátrahőköltem.

- Ugye nem?! - néztem az öcsémre, mire vigyorogva megvonta a vállát. Tehát igen. - Akkor miért nem ébresztettél fel? - morgolódtam.

- Mert olyan jól mutattatok. - válaszolt szándékosan lányosra véve a formát.

- Na, menj oda ahova gondolom! - csattantam fel, mire hangosan felnevetett.

- Nem tudnátok kicsit halkabban veszekedni? - nyafogott Drew, mire felé fordultam és csípőre tettem a kezem, valahogy az elmúlt pár percben sikerült végleg kiűznöm az álmot a szememből.

- Te ébren vagy?

- Most már igen. - sóhajtott fel, miközben kiroppantgatta a nyakát, majd felállt és egy jót nyújtózkodott. - De megbeszéltük, hogy nem küldjük el Scottot, úgyhogy ne is tedd. - adta magát majd ásított egy nagyot. Én pedig csak rosszallóan ráztam a fejemet.

- Maradhatok? - kapta el a neki megfelelő szót az öcsém, mire halványan elmosolyodtam.

- Egy jó ideig biztos. - néztem rá. - Sajnálom, hogy olyan hirtelen olyan nagy veszélynek tettelek ki. Tudhattam volna, hogy követni fognak, vagy ami még rosszabb rád támadhatnak. - lesütöttem a szemem. - Bocsáss meg. - Scott értetlenül bámult rám, aztán hevesen megrázta a fejét és felnevetett. Most én bámultam rá értetlenül.

- Kezdesz nagyon megijeszteni. Te nem ilyen vagy. Mióta nem láttalak teljesen eltunyultál, egyfolytában bocsánatot kérsz, meg itt aggódsz értem. - két kezével megfogta a vállamat és fölém magasodott. Észre sem vettem, hogy mennyire magas lett, jóval magasabb, mint én. - Nyugi, én megvagyok, nem vagyok már az a kisgyerek, akit annak idején ott hagytál egykeként. - mosolyodott el erőtlenül, majd eleresztette a vállamat és zsebre tett kézzel elfordult. - Kérlek bízz bennem. Látod ezt is megúsztam, nem haragszom rád. Amúgy is… - a válla felett vigyorogva rám tekintett. - már dögunalom volt az életem az elmúlt tíz évben, jól jött egy kis izgalom. - halványan elmosolyodtam és bólintottam.

- De azért innentől lesz pár szabály… - komolyodtam el végül és Drewval karöltve beavattam őt a terveinkbe.

Amikor ahhoz a részhez értünk, hogy az újdonsült társam lesz a magántanára, akkor hangos hahotázásban tört ki, mert valamiért nem tudta elképzelni, hogy egy hozzá hasonló pasas, hogy tudna magántanárt alakítani. Erre fel természetesen Drew védelmébe vette önmagát. Én pedig csak a szememet forgattam. Istenem, hogy én mekkora idiótákkal vagyok körbevéve. De ez mosolyt csalt az arcomra. Karba tett kézzel álltam és hallgattam őket. Annyi minden járt eközben a fejemben, olyan volt, mintha már ezer éve így lennénk hármasban. Annak ellenére, hogy még csak pár napja vagyunk így együtt… vagyis nem is tudom, hogy hogyan nevezzem… mindegy, a lényeg az, hogy nagyon jól kijövünk egymással. Igaz voltak, vannak, és gondolom, még lesznek nézeteltéréseink, de akkor úgy gondoltam, hogy nagyszerű időszak elé nézünk. Úgy is volt. Legalábbis egy ideig… Azonban akkor még eszembe sem jutott, hogy rosszuk végződhet ez az egész. Egyszerűen örültem annak, hogy ott vagyunk egymásnak hárman, mondjuk Drew általában kihozott a sodromból és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan vagyok képes megtűrni magam mellett, de így történt…

Teljesen elmerültem a gondolataimban, és kizártam a külvilágot. De azért el bírtam képzelni, milyen béna arckifejezésem lehetett, mert a fiúk már korántsem veszekedtek, hanem engem bámultak fültől-fülig érő vigyorral. Habár ez is csak úgy utólag jutott el a tudatomig.

-         - Ren! – hallottam meg egy hangot a távolból, de olyan volt, mintha csak a fülem csengene, tehát nem figyeltem rá. – Ren! Reen! – ismételte a hang, de továbbra sem vettem róla tudomást. – Reeeeeen! – ekkor valaki meg is lökte a vállamat, s evvel visszarántott a valóságba. 

-         - Üdv újra köztünk! – veregette meg a vállamat Drew, mire csak a fejemet ráztam, ők pedig nevettek. Hosszasan nevettek. Nekem azonban kezdett igencsak elegem lenni, abból, hogy én vagyok a figyelem középpontjában, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem korog a gyomrom, nem lenne kedvetek reggelizni egyet, így… - lopva az órára sandítottam. – fél tizenkettő tájékán? – fejeztem be némileg csodálkozva, de azért komolyan fenntartva a kérdés lényegét.

-         - Szép próbálkozás. – vigyorodott el Drew. – De bocsi, nélkülöznötök kell, nélkülözhetetlen társaságomat, eme csodás étkezésre és valószínűleg a nap további részére is, ugyanis van némi dolgom. – szabadkozott a maga módján.

-         - Majd túléljük. – reagáltam le kapásból, mire Scott felnevetett. Azt hiszem élvezte a mi kis játékunkat.

-         - Remélem is. – vigyorodott el és hátat fordított nekünk. – Ki találok. – intett egyet, majd valóban elment. Rosszallóan ráztam a fejem, majd az öcsémre pillantottam.

-         - Nah, mit szeretnél reggelizni? – kérdeztem mosolyogva.

-         - Asszem pizzát ennék. 

-         - Pizzát? Reggelire? Milyen nevelést kaptál te? – karoltam át a nyakát és magamhoz húztam. Mivel némileg magasabb volt nálam, ez kissé nehézkes volt, de összejött.

-         - Nem te mondtad az előbb, hogy fél tizenkettő van? Ez felénk már ebédidő. – vigyorodott el.

-         - Jogos. –tártam szét a karom. – Akkor rendeljünk pizzát, ismerek egy jó helyet, ahol nagyon finomat csinálnak. – mosolyogtam és elindultam a telefonomért.

-         - Ren! – szólt utánam, mire felé fordultam. Zsebre tett kézzel, némileg féloldalasan, az egyik lábára nehezedve, lazán állt a nappali ajtajában.

-         - Hm?

-         - Örülök, hogy itt lehetek, és hogy újra a nővérem lettél. – nézett rám, erőltetett mosollyal. 

-         - Én is örülök neked. – viszonoztam a mosolyát, aztán felcsillant a szemem. – Mi? Hogy érted azt, hogy újra? – csattantam fel.

-         - Hát… - zavartan beletúrt a hajába.

-         - Nyugi, értem. – sandítottam oldalra. – Igazad van… - pár percig néma csendben álltunk egymással szembe, aztán felpillantottam. – Na, de rendelem a pizzát, mert a végén az életben nem érkezik meg! – azzal elsiettem és tettem a dolgomat.