Felriadtam.
Zilálva ültem fel az ágyban, de a hirtelen mozdulattól visszazuhantam a
párnára. Körbepillantottam. Ugyanabban a komor szobában feküdtem. Nem tudom,
hogy mennyi idő telt el azóta, hogy legutóbb felébredtem, de az ablakon
kitekintve ismét csak az éjszaka sötétje fogadott. Azonban nem erre figyeltem,
csak bambultam abba az irányba. A szívem ezerrel vert, nehezen szedtem a
levegőt. Még mindig az álmom hatása alatt álltam.
- Csak egy
rémálom… - hitegettem magamat. Ekkor valaki megérintette a kezem. Oda
fordítottam a fejem és Alexet pillantottam meg. Aggódva nézett rám. Ismét csak
elfordítottam a fejem. Nem volt kedvem beszélni.
- Ren, mi
történt? - kérdezte lágy hangon a társam.
- Rémálmom
volt... - suttogtam, annak ellenére, hogy nem is akartam válaszolni. Tekintetem
a messzeségbe révedt. - nem... ez nem álom volt... ezek emlékek... voltak
- Ez
lehetetlen... - leheltem hitetlenül és elkerekedett szemekkel bámultam a
Főnökre. Látszott rajta, hogy tudja, hogy mit gondolok. Drew azonban vele
ellentétben teljesen tanácstalan volt, habár ez mindig vidám és játékos arcán
nem látszott, de szeméből ki lehetett olvasni.
- Én úgy
tudtam, hogy halott... – néztem továbbra is elkerekedett szemekkel a
felettesemre.
- Mindannyian
úgy tudtuk, és amíg ezt meg nem cáfoló bizonyítékra nem lelünk ez így is marad.
– válaszolt semmitmondóan.
- Ez nem
elég bizonyíték? - fakadtam ki és lecsaptam az aktát az asztalra. A Főnök
megrázta a fejét és a szívem mélyén én is tudtam, hogy igaza van. Lesütöttem a
szemem, a kezeim megremegtek. Jól ismertem ezt az érzést, évekkel ezelőtt volt
szerencsém jó párszor átélni és egyáltalán nem vágytam arra, hogy a történelem
megismételje önmagát.
- De miért…
Miért én… - Drewra sandítottam, majd némileg kelletlenül, de kijavítottam
magam. - Mi kaptuk ezt az ügyet?
- Mert maguk
az egyetlenek, akik szabadok. - tárta szét a karjait az asztal mögött trónoló
pasas, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza. Összeráncoltam a
szemöldökömet. A Főnököt ezek a dolgok nem szokták érdekelni. Csak az ügyek
sikerére hajaz, ha kell, egy másik ügyet is megszakít egy nagyobb miatt és
mindig a legmegfelelőbb ügynököket küldi. Akkor is így volt. A pillantásomra
karba tette a kezét, tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. - Emellett,
korábban magáé volt az ügy. - Éreztem magamon Drew tekintetét. Ökölbe
szorítottam a kezeimet. Kellett nekem kérdezősködnöm. - Magánál jobban senki
nem ismerheti a részleteket és Őt.
- De... - próbáltam
akadékoskodni, de leintett.
- Örülök
ennek a borzasztóan tartalmas csevejnek, azonban emlékeztetném önöket, hogy a
gyilkosunk az elmúlt két héten hat embert ölt meg és még tizenegyre vár hasonló
sors, ha nem akadályozzák meg. - sokatmondóan pillantott rám. Bólintottam.
Utáltam a
helyzetet, pontosan olyan volt, mint akkor… de akkor még nem tudtam, hogy mi
vár rám. Most már el tudtam képzelni. Viszont az óta sokkal tapasztaltabb is lettem. Nem hiheti az, hogy ismét
beleesem ugyanabba a csapdába. Nem fogom hagyni, hogy megint elkövesse azt,
amit évekkel ezelőtt. Nem fogom engedni neki, hogy annyi embert megöljön!
Felvettem az
aktát az asztalról és a táskámba rejtettem, majd sarkon fordultam és hanyagul
intettem feljebbvalómnak.
- Viszlát,
Főnök. – morogtam a felettsemnek, de az eszem már rég nem ott járt.
Lendületes
léptekkel vonultam végig a folyosón és szálltam be a liftbe. Meg sem vártam,
míg Drew utolér. Karba tett kézzel várakoztam, mire a számomra megfelelő
szintre értem. Szinte kiviharzottam a felvonóból, majd szó nélkül elhaladtam
Jess pultja előtt, mire a szőkeség is értetlenül bámult rám. Kisiettem az
épületből és a sikátorokon keresztül elrohantam. Csak mentem és mentem, oda sem
figyelve a környezetemre, de nem is érdekelt mi van körülöttem. A történtek
után időre volt szükségem. Egy szűk, eldugott utcába vezetett az utam, amit
mindkét oldalról magas épületek szegélyeztek, egyikük ráadásul egy nem túl nagynevű
étterem épülete volt. Felmásztam a tűzlétrán, egyenest a tetőre, ahol a
tulajdonosnak nem épp gondozott tetőkertjei voltak. Lekuporodtam az egyik kert
tövébe és lehunytam a szemeimet. Amikor nem voltam épp topon szellemileg, mindig
idejöttem gondolkozni, mert innen rá lehetett látni az egész városra és ez
megnyugtatólag hatott rám. Most igencsak nagy szükségem volt erre. Csendesen
ücsörögtem és elméláztam. Sajnos erre csak nagyon rövid ideig volt lehetőségem,
ugyanis hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Felpattant a szemhéjam és
lassan, minden hirtelen mozdulat nélkül belenyúltam a táskámba és megmarkoltam
a pisztolyomat. Nem vagyok egy nagy fegyvermániás, sőt nem szeretem használni a
stukkeremet, de mostanában olyan paranoiássá válni, ráadásul ez az ügy rátett
még egy lapáttal. Halkan vettem a levegőt, miközben ráhangolódtam a közeledő léptek
hangjára. Az illető nem gondoskodott a halkságról, sőt jövetelének zaja
bezengte a környéket. A fém létra, amin korábban én is felmásztam (megjegyzem:
százszor halkabban, ugyanis az étkezde tulajdonosa nemigen szíveli a tetőén
garázdálkodókat) csengett-bongott felsiető használója miatt, majd egyszer csak
elhalkult. A léptek immáron a betonozott tető felületén, tőlem pár méternyi
távolságra koppantak és egyre csak közeledtek. Zihálást hallottam, amiből arra
a következtetésre jutottam, hogy az ide (vagy itt épp csak átmenetileg el-)
siető illető már jó ideje rohanhatott. Léptei lassultak, kifújta magát. Nem
akartam még leleplezni a búvóhelyemet, habár az illető már igen közel volt,
vélhető volt, hogy észrevesz és ezt nem akartam. Eleresztettem a pisztolyom
markolatát, majd leguggolva elindultam (véleményem szerint) az ellenkező
irányba, mint, amerről az emberke közeledett. Egy betondobozszerű képződmény
mögött megálltam és körbepillantottam. A férfi (mert ekkorra már kiderült, hogy
az) épp velem szemben állt. A hirtelen meglepetéstől (és tegyük hozzá
ijedtemben) még fel sem mértem az alakot, csak a táskám felé kaptam és
kirántottam a fegyveremet
(ami
természetesen szöges ellentétben állt az elveimmel, miszerint bárki is az
ellenfelünk ne mutassuk ki a félelmünket és ne pánikoljunk… totális
ellentmondás)
- Imádom,
hogy… bármikor, amikor így össze… összefutunk, mindig fegyvert szegezel rám. - vigyorodott
el, még mindig sűrűn szedve a levegőt az eddigi léptek tulajdonosa. A hangját
meghallva kihagyott egyet a szívem, de utána mérhetetlen nyugalom lett úrrá
rajtam. Eltettem a fegyveremet, majd összeráncolt szemöldökkel belebokszoltam a
vállába.
- Azért, te
hülye mert folyamatosan rám hozod a frászt. – morogtam, majd karba tett kézzel
elfordultam tőle. – Amúgy meg mit keresel itt? – vontam fel a fél
szemöldökömet. – Ide még a tulaj sem jár fel, mint láthatod, csak én.
- Követtelek…
téged. – válaszolt még mindig zihálva. – Hát mit ne mondjak… nehéz volt beérni
téged miután úgy elviharzottál. Miről kéne tudnom?
- Nem kell
tudnod semmiről. – motyogtam magam elé és hátat fordítottam a hapsinak.
- Szerintem
viszont igen. Ahogy elnéztem köze volt az ügyhöz, ami, mivel társak vagyunk
közös, tehát érintett vagyok benne én is. – kötötte az ebet a karóhoz. volt
ráció abban, amit mondott, de akkor is… Túl büszke voltam, ahhoz, hogy
elmondjam. Ökölbe szorítottam a kezeimet. – Ki az a titokzatos Ő? – kérdezett rá
kerek perec. - A titokzatos Ő, akiről
mindenki úgy tudja, hogy meghalt? – felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy a
büszkeségemen eső csorba ide vagy oda, muszáj lesz beavatnom őt abba az ügybe,
végül is kulcsfontosságú a jelenlegi feladatunkhoz.
- Mióta vagy
a tagja az ügynökségünknek? – kérdeztem halkan, és továbbra sem néztem rá.
- Négy éve. –
válaszolt. – De nem értem mi köze…
- És előtte
nem foglalkoztál hasonló dolgokkal, mint itt, ugye? – folytattam.
- Nem, de…
- Látszik… -
motyogtam magam elé, de a hangszínemben nem volt semmi szemrehányó, hanem
inkább némi megkönnyebbülés. Végre felé fordultam és tekintetemet egyenesen az
övébe fúrtam. – Ugyanis a történelem épp megismételni készül önmagát…
Úúúúúú. Na oké, hogy a "történelem megismétli magát"... Na de ki az az Ő?? :O Juuuj. Nagyon jó lett, izgalmas. Rettenetesen várom a következőt, kérlek siess! <3 :)
VálaszTörlés