13.rész

Szijjasztok! Tudom nem jelentkezek valami sűrűn, de azért remélem meg tudtok nekem ezért bocsájtani.

Facebook csoport (katt)

Megérkeztem az új résszel, de előtte: Sokat gondolkoztam magam is és többek is javasolták, így indítottam egy Facebook csoportot az összes blogomnak (The magic life of Kathrina, I love you, but I hate it..., I lost my dream, or I still have hope?) A csopiban tájékozódhattok arról, hogy mikor érkeznek az új részek, feltehetitek a kérdéseiteket és véleményezhettek.

Facebook csoport

 De akkor most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket!

Az aktát tartalmazó mappával az egyik kezemben nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét, miközben épp azon járt az eszem, hogy mégis miféle kapcsolatom lehet nekem Drewval. Még nincs egy hete, hogy ismerjük egymást, sőt megismerkedésünk is igen egyedi volt, tekintve, hogy megpróbált megölni. Azonban társak vagyunk, ami viszont mintha valami szorosabb köteléket akarna kialakítani közöttünk, mint például a feltétlen bizalom. Én ugyan még kételkedem abban a pasasban, de tekintve, hogy beavattam őt a múltam azon eseményeibe, amire nem túlságosan vagyok büszke és igen kevesekkel osztom meg (megjegyzem, nem emlékszem, másra, akinek beszéltem volna erről, rajta kívül) úgy tűnik, valamennyire már megbízok benne. De vajon mi válthatta ki ezt? Nem vagyok egy túlságosan óvatlan típus, sőt inkább vagyok az a fajta, aki elég bizalmatlan. A legrosszabb mégis ebben az, hogy azt sem tudom mi is az igaz véleményem róla. Egy idióta, aki mindenből viccet csinál, és nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. Másrészről pedig, ha komolyra fordul a helyzet, akkor, még ha nem is látszik rajta, ő is képes komolyan venni, és ahogy eddig meg tudtam ítélni igen gyorsan tud kapcsolni krízishelyzetben. Nem mellesleg egyszer már megmentette az életemet a saját élete kockáztatásával. Mégis ma a Főnöknél mintha eléggé tanácstalan lett volna. Talán azért mert valóban nem értette, hogy miért voltunk úgy kiakadva. Most viszont már tudja, hogy a "történelem miért ismétli meg önmagát" és mikor elváltunk úgy tűnt fel is fogta a helyzet súlyát. Miért van az, hogy ha akár egyszer is kialakítok magamban egy képet róla, akkor azt megcáfolja? Ennyire kiismerhetetlen lenne?

Megráztam a fejem. "Most nem ezzel kell foglalkoznom. Meg kell oldanunk az ügyet, mindegy, hogy mi van Drewval, a kettőnk feladata, így el kell őt fogadnom társamként. Habár még mindig nem tudom, hogy mit higgyek az elkövető kilétéről, gőzerővel kell belevetnem magamat az ügybe. Már öt halott van és akár másolóról, akár az igaziról van szó, tuti, hogy még lesz tizenkettő másik." Határozott tekintettel léptem be az ajtó és dobtam le a táskámat hanyagul a cipős szekrény tetejére. Miközben lefelé húztam a cipzárt a dzsekimen, elindultam a konyha felé és belestem. Egy mély sóhaj kíséretében vettem tudomásul, hogy az öcsém nem csak, hogy sötétebb lélek nálam, de sokkal rendetlenebb is. Korán mentem el és éppen hogy ledöntöttem a torkomon egy kávét, mielőtt elindultam volna, így egyedül csak egy csészét hagytam a pulton, de most minden egymás hegyén-hátán állt. Igaz, hogy már több óra eltelt, sőt ebédidő is elmúlt már, mióta elmentem, de azért ez már kicsit durva volt. Már épp fel akartam kiabálni Scottnak, hogy rakja rendbe, amit széthagyott, de aztán elvetettem az ötletet és egy fanyar mosollyal a számon nekiálltam a pakolásnak. Eltartott egy darabig, mire végeztem, de legalább rend volt, ami ritka vendég nálam. Mikor végre sikerült befejeznem a munkát felmentem az emeletre, hisz Scottal mióta otthon vagyok nem is láttam és kezdett rossz érzésem lenni. Amint felértem egyenest a szobája felé vettem az irányt, de hamarosan már tudtam, hogy semmi okom az aggodalomra, ugyanis a helyiség felől hangos hahotázás hallatszódott. A biztonság kedvéért mégiscsak odamentem, koppantottam kettőt az ajtón, majd lenyomtam a kilincset.

- Scott? - néztem körbe a szobában felvont szemöldökkel és hamarosan meg is pillantottam hőn szeretett öcsikémet. Az ágyán hasalva pötyögött valamit a számítógépén. Karba tett kézzel mögé léptem és láttam, hogy Facebookon beszélget valakivel. Mivel annyira képes voltam legyűrni a kíváncsiságomat, hogy megnézzem kivel folytat efféle meglehetősen érdekes eszmecserét, így elfordítottam a tekintetemet a képernyőről és egy lépést hátráltam is. Ő nagyjából ekkor végzett a gépeléssel, úgyhogy méltóztatott rám sandítani és egy félmosolyt is megeresztett.

- Oh… Látom hazajöttél. - mondta egyre jobban vigyorogva, mire én bólintottam.

- Ühüm, úgy kábé másfél órája, csak az óta valakinek a konyhát is rendbe kellett tennie. - néztem rá sokatmondóan, de azért se nem sértetten, se nem vádlón. Ő zavartan beletúrt a hajába és tovább vigyorgott.

- Úhhh. Bocsesz, totál kiment a fejemből… - ejtett meg egy laza, rövid bocsánatkérést, majd tekintetét hirtelen ismét a képernyőre fordította, ugyanis számítógépe az imént egy diszkrét hangjelzéssel közölte vele, hogy válasz érkezett számára. Scott se perc alatt végigolvasta az üzenetet, ezt abból tudtam, hogy hamarosan ismét nevetésben tört ki, majd billentyűinek a kopogását hallottam.

- Ki lehet ilyen érdekes társaság, akivel épp beszélgetsz és ennyire tetszik a szövege? - vontam fel a szemöldökömet, s közben elindultam körbe a szobában, hogy ismét jól kiszörnyülködjem magam a testvérem rendetlenségén (a magaméhoz már hozzászoktam).

- Senki. - legyintett erőltetettem. – Csak… Csak egy barát. - nézett rám bágyadt vigyorral az arcán, de úgy döntöttem nem faggatom tovább, ha nem akarja elmondani, akkor nem is érdekel, hisz nem tartozik rám. (Na, jó, azért volt bennem némi egészséges kíváncsiság)

- Jól van, akkor további jó szórakozást Senkihez és mondd meg neki, hogy üdvözlöm. - intettem neki és elindultam az ajtó felé, Ő pedig csak kinyújtotta a nyelvét. – Ja és örülnék neki, ha rendet csinálnál itt, mert a helyiség kezd jobban hasonlítani egy atombomba sújtotta övezethez, mint egy hálószobához. - szóltam vissza az ajtóból és az ajtófélfát fogva vártam a reakciót.

- Igenis, anyuci! - tisztelgett, mire elmosolyodtam és magára hagytam egyetlen testvéremet.

Miután becsuktam az ajtót, neki dőltem a fa szerkezetnek és hátravetettem a fejemet. Lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam. Mintha semmi sem változott volna köztünk, de mégis teljesen más volt a hozzáállásunk egymáshoz. Régebben ez tök máshogy volt és azt hiszem minden furcsaságnak, amit éreztem egyetlen oka lehetett: Scott felnőtt, mégpedig anélkül, hogy láttam volna… nem is, anélkül, hogy én észrevettem volna. Ellöktem magam az ajtólaptól és zsebre tett kézzel beléptem a szobámba. Az íróasztalomhoz léptem és lehajoltam a legalsó fiókhoz, amin egy aprócska zár volt. A titkos rejtekhelyről (amit nem árulok el hol van, mert titkos) előkotortam a kulcsot, majd kinyitottam a fiókot. Elkezdtem benne kotorászni és valahonnan az aljáról előszedtem egy vastag, kicsit már megsárgult karton dossziét, amin egy hatalmas, piros pecsét díszelgett, a következő szöveggel: MEGOLDOTT.

Miután ezt kivettem, visszazártam a fiókot és eltettem a kulcsot is. A mappával a kezemben lesétáltam a konyhába, majd magamhoz vettem a jelenlegi aktát is és leültem a konyhába, a konyhaasztalhoz. Az asztallapra könyököltem és felütöttem a régi mappát. A hideg rázott ki, amikor megpillantottam az első oldalt, de aztán beleolvastam, a régen már rongyossá forgatott lapokba. Az asztallapon könyökölve támasztottam az államat, miközben a szöveget bújtam. Lapoztam egyet és megpillantottam A fényképet. A kezem ökölbe szorult, és a tekintetem akaratlanul is a névre siklott. Jethro Humen… Emiatt a név miatt évekkel ezelőtt sokáig a szememet sem tudtam lehunyni. Ez volt a mániám és minden időmet neki szenteltem. Mindenképp el akartam kapni… és végül sikerült is… habár nem teljesen nekem… Most viszont ismét felbukkant. A hideg rázott a gondolattól, hogy ismét szabad lábon van, holott én halottnak hittem…

Megráztam a fejem. Koncentrálnom kellett. Felütöttem a jelenlegi aktát is és elkezdtem összehasonlítani őket, hátha találok egyezést… vagyis inkább, hátha találok különbséget. De nem igazán volt szerencsém. Szinte ugyanaz volt a két ügy, csak az áldozatok és a dátumok tértek el. De nem adhattam fel. Élt bennem a remény, hogy a pasas valóban meghalt és nem kell még egyszer átélnem ugyanazt a poklot, mint akkor. Csak lapozgattam a két aktát és kerestem az eltérést, de ahogy lapoztam és lapoztam, egyre csak elnehezült a szemhéjam és egy idő után már nem emlékeztem semmire…

Csengettek, gondolom már sokadjára, mert már nagyon türelmetlenül nyomkodták.

-     - Megyek már, megyek már. – mondtam félálomban és felemeltem a fejemet az asztallapról, pontosabban az azon lévő aktákról. A szavak száz, hogy az arcomra nyomódtak. Feltápászkodtam a székről és az ajtóhoz tántorogtam, miközben megpróbáltam igazgatni, összekócolódott hajamon. Mikor a bejárathoz értem, kinyitottam az ajtót és egy egyenruhás, kalapos, táskás pasassal találtam szembe magam, aki egy dobozt tartott felém.

-     - Csomagot hoztam Renee Martinnak. – közölte egyhangúan, mire bólintottam.

-     - Én vagyok Renee Martin. – válaszoltam még mindig nyomottan, mire felém nyújtott egy átvételi nyilatkozatot én pedig aláírtam, majd visszaadtam neki. Átadta a csomagot, aztán elköszönt és elment. Ásítottam egyet, majd visszamentem a házba és miközben becsuktam az ajtót kibontottam a csomagot. A külső csomagolás egy dobozt takart, amelyben egyetlen egy tárgy volt. Amint megpillantottam a tartalmát megremegett és kiesett a kezemből a doboz…