2.rész

Köszönöm a bíztató szavakat! Íme itt a kövi rész, remélem ez is tetszeni fog, komiban várom a véleményeteket :D

A nevem Renee Martin. 24 éves vagyok és a brit titkosszolgálat legfiatalabb, egyben egyik legsikeresebb ügynöke. Azonban a munkám által a családom is nagy veszélynek van kitéve, így messze élek tőlük, mintha nem lennének rokonaim. Van egy 17 éves öcsém, Scott, akit 10 éves korában láttam utoljára. Akkor, amikor felvettek a titkosszolgálathoz. Sajnos nagyon ritkán beszéltünk és ezt eleinte nagyon sérelmezte, de amikor felnőtt lassan kezdte megérteni, hogy nem mindenbe avathatom be. Legalábbis én ezt hittem. A munkámról ő sosem tudott, csak a szüleimnek beszéltem róla és arról is, hogy veszélyes, ha a közelemben maradnak. (pedig akkor MÉG nem is voltak ellenségeim). Minden tiltakozásuk ellenére elköltöztem és lassan ők is belátták, hogy így a jobb. Leginkább az öcsémnek. A lelkükre kötöttem, hogy Scottnak ne mondjanak el semmit. Egyáltalán nem akartam belekeverni, még azt sem akartam, hogy tudjon róla. Hiba volt. A kíváncsisága ugyanis eluralkodott rajta és minden tiltó szavam ellenére megkeresett…

Az egész az én hibám. Ha beavattam volna mindenbe, amit tudnia kell, akkor nem jön utánam és nem veti a nekem szánt golyó elé magát. Akkor még mindig élne… Az egész egy hónapja kezdődött.

*1 hónappal korábban*

Fáradtan lépkedtem hazafelé, kezeim a fekete bőrdzsekim zsebében voltak, vállamról hatalmas fekete táska lógott le. Három napja nem jártam otthon. Holt fáradt voltam és nem vágytam másra csak egy meleg zuhanyra. Az elmúlt három napban tizenötször voltam életveszélyben, de már hozzászoktam. Ez a statisztika még kedvező is volt.

Beléptem a kapun és csüggedten konstatáltam magamban, hogy a virágoskertemre ráférne némi gondozás. Nem is értem miért lakok egy ilyen helyen, ha alig járok haza. Hatalmas ház, kényes bútorok, gondozásra szoruló kert. Nem egyszer kívántam azt, hogy bár maradtam volna abban a lakásban a tizediken, de nekem nagyobb ház kellett. Csak tudnám miért. Egymagam vagyok, senki sem látogat, mindenféle kapcsolatot kerülök. Egyesek szerint ez egészségtelen, de már évek óta élek így, úgyhogy hozzászoktam. Igazán nagy közösségben nem is tudom mikor voltam utoljára. Még az egykori legjobb barátnőmmel sem beszélek. Szinte csak a munkámnak élek, de nekem ez így teljesen jó. A kulcsot a zárba illesztettem és elfordítottam. Az ajtót kinyitva körbenéztem és magamba szívtam a ház illatát. Ledobtam a táskámat és újból körbepillantottam. Valami nem volt rendben. Halkan levettem a cipőmet és a dzsekimet, majd a kezemet a pisztolyomra helyezve lassan elindultam körbe házban. Tényleg hibádzott valami. Nem volt olyan rend, mint amikor elmentem otthonról, és mintha beköltözött volna valaki. Mozgást hallottam. Volt valaki a házamban. Elővettem a fegyveremet és az arcom mellé emeltem. Végignéztem minden helyiséget, de sehol sem találtam senki. Valahol megcsörrent egy edény. A konyha! Jutott eszembe hirtelen. Odalopakodtam és egy árnyékot pillantottam meg, miközben megmozdul. Elkaptam! gondoltam. És akkor a fal mögül megpillantottam. Egy fiatal srác sürgölődött az edények közt, habár úgy tűnt a főzés nem az asztala. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam megmondani kire. Leeresztettem a fegyveremet (azért biztonságos magasságban magam mellett tartva, hogy ha kell, szolgálatomra legyen) és beléptem. 

-         - Ki vagy és mit keresel a házamban? – kérdeztem ridegen a falnak dőlve, mire az ifjú ijedtében eldobta a kezében lévő evőeszközöket, melyek hangosan csendülve értek földet.

-         - Huu… Nem vettem észre, hogy hazajöttél. – nevetett fel és felszedte a földről az evőeszközöket.

-         - Ki vagy? – ismételtem a kérdést immár ellökve magam a faltól, kezeimet karba téve, így megvillantva a fegyveremet. – Ne kelljen még egyszer megkérdeznem!

-         - Aztaaa, stukid is van! – csillant fel a szeme és közelebb lépett, mire magam elé tartottam a pisztolyomat. Kezeit feltartva hátrált egy lépést és elmosolyodott. – Ne már, hogy meg sem ismersz, Ren.

-         - Ismerjük egymást? – néztem rá kérdőn és lejjebb eresztettem a fegyveremet.

-         - Reeen, én vagyok az! – tárta szét a karjait kétségbeesetten. – Az öcséd? – teljesen elhűltem a szó hallatán és rögtön le is esett, hogy honnan volt olyan ismerős az idegen a házban. Leeresztettem és eltettem a pisztolyomat és közelebb léptem hozzá. Nem hittem a szememnek. Vagy 7 éve nem láttam, most meg ott állt előttem.

-         - Scott! Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? – bombáztam a kérdéseimmel közelebb lépve.

-         - Mi az, nem is örülsz a rég nem látott öcsédnek? – tárta szét a karját vigyorogva, mire teljesen önkéntelenül odarohantam hozzá és magamhoz öleltem. 

Legbelül éreztem, hogy az lenne a leghelyesebb, ha abban a szent pillanatban elküldeném, hogy vissza se jöjjön, de képtelen voltam rá. Egyszerűen annyira hiányzott, hogy nem tudtam uralkodni az érzéseimnek. Évek óta nem láttam és már nagyon hiányzott. Most már tudom, hogy nem szabadott volna azt tennem. De eluralkodtak rajtam az érzéseim, ami nagyon nagy hiba az én munkám mellett.

-         - Dehogynem. – könnyek szöktek a szemembe – Nagyon örülök neked. Hiányoztál ám, még ha nem is hiszed. Hadd nézzelek. – toltam el magamtól a vállait fogva. – Mennyit nőttél, mióta nem láttalak.

-         - Persze, mert mióta leléptél a munkád miatt, nem is kerestél, és ha én most nem jövök ide, talán egész életemben nem látlak. – ráncolta a szemöldökét.

-         - Meg volt rá az okom. – elfordítottam a fejem. – De ha már itt vagy, akkor ne erről beszéljünk. – mosolyodtam el és megsimítottam az arcát, az enyémen pedig örömkönnyek folytak végig.

Annyira örültem a viszontlátásnak. Az elmúlt években annyiszor vágytam már rá, hogy lássam, hogy hallhassam a hangját. (annak ellenére, hogy korábban folyton csak idegesített, nem sokkal azután, hogy elköltöztem otthonról rádöbbentem, hogy mennyire is hiányzik.) Annyiszor akartam felhívni, de a józanész mindig győzedelmeskedett a honvágyam felett. Azonban akkor nem tudott felülkerekedni. Oltári nagy hiba volt. Ha akkor hazaküldöm őt és a lelkére kötöm, hogy meg ne próbáljon engem még egyszer keresni, talán még mindig élne. De akkor nem tudtam józanul gondolkodni. Képtelen voltam kitessékelni őt a házból és hazaküldeni. Egyszerűen leeresztettem a redőnyöket, behúztam a függönyöket (rossz szokás) és leültünk a nappaliba egy csésze, forró csokoládéval. Aztán csak hallgattam a beszámolóját az elmúlt évekről.

Elmesélte, hogy először szinte fel sem fogta, hogy elmentem, aztán, hogy nagyon hiányzok neki. A szüleink elmondták neki, hogy a munkám miatt jöttem el otthonról, de ezt jó ideig nem tudta elfogadni, aztán meg évekig utált engem. Ez nem kicsit esett rosszul, de meg tudtam érteni, hisz én is utáltam magam, annak ellenére, hogy a munkámat pedig nagyon szerettem. De a két dolog nem igazán fér össze az én életemben. A munka és a család. Vagy az egyik, vagy a másik. Én a munkát választottam… Scott azt is elmesélte, hogy népszerű volt a csajok körében, amin nem csodálkoztam, hisz ha nem az öcsém lenne, akkor én is szívesen álmodoznák egy hozzá hasonló srácról, igaz, ha pár évvel idősebb lenne. Azonban még nem járt senkivel. Na, ezen elcsodálkoztam. Elmondta, hogy arra vágyik, hogy szerelmes legyen valakibe, és szeretne megküzdeni a választottjáért, nem azt akarja, hogy valamelyik érte epekedő lányt kelljen hitegetnie a szerelméről. Ezt megértettem és csak annyit mondtam neki, hogy sok szerencsét, miközben megveregettem a vállát… Most már ez sem jöhet össze neki. Nem is ismerte a szerelmet, mert én elvettem tőle…