3.rész

Remélem ez a rész kicsit vidámabbra sikerült^^ Jó szórakozást! Komiban várom a véleméneteket xD

Hatalmasat ásítva és nyújtózva másztam ki reggel az ágyamból. Semmi kedvem nem volt felkelni. A szobámban sötét volt, azt a látszatot keltette, hogy még éjjel van. Nagy nehezen odavánszorogtam az ablakhoz és elhúztam a sötétítő függönyöket. A nap fénye hirtelen érte a sötéthez szokott szememet. Csak sűrű pislogások után sikerült végre rendesen kitekintenem az ablakon, de azon nyomban leguggoltam a párkány alá, mert egy pisztoly csövével találtam szembe magam.

Hamarosan a lövés is eldördült, habár erről csak úgy sikerült értesülnöm, hogy az ablaküveg a fejem fölött, szilánkjaira hullott. (már nem mintha másra számítottam volna) Csak a szerencsémnek és a reflexeimnek köszönhettem, hogy megúsztam egy-két karcolással. A támadó nem pazarolt el újabb golyót a szobám falának ékesítésére, úgyhogy falpattantam és magamhoz vettem a saját fegyveremet. Nem tüzeltem vissza, mert a fickóval ellentétben - mert egy krapek volt, aki a golyót az ablakomba eresztette - nekem nem volt méteres hangtompító a stukkeremen. Kirohantam a szobámból és bevágtam magam mögött az ajtót. A pisztolyomat az arcom mellé emeltem, úgy lopakodtam át Scott szobájába. Benyitottam az ajtón. A sötétítő függönyök be voltak húzva, és ha ez még nem lett volna elég a redőnyök is le voltak engedve. Mit ne mondjak… Az öcsém lehet, hogy még nálam is sötétebb…

Nah de eltértem a tárgytól. Gyanakodva - és hunyorogva- pillantottam körbe a szobában. A fegyverem készenlétben volt. De aztán megnyugodva leeresztettem. Az öcsém nyugisan aludt a helyén, fel sem ébredt a korábbi üvegcsörömpölésre. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Akkor nem is valószínű, hogy tudnak az ittlétéről. Kiléptem a szobából és kimentem a konyhába. Az ottani ablakok a kertre nyíltak. Észrevétlenül kilestem az egyiken. A lövöldözős fickó lemászott a fáról, amelynek az ágáról az imént az ablakomba nyomta a pisztolycsövét. Most a kertben járt fel alá a viszonzásra várva, aztán megállt a fa mellett. Úgy tűnt a stukkere ki van biztosítva és bármikor elsülhet. Alaposan szemügyre vettem a fegyvert. Nem volt nagy szám, egy szimpla hatlövetű, habár a golyóból ítélve - amit menekülés közben megtaláltam a betört ablakkal szemközti falban- nem csekély erejű lövedékekkel van felszerelve és eddig még csak egyet szórt el. Ebből következik, hogy optimális esetben már csak öt golyója maradt (legalábbis véleményem szerint senki sem támad rá valakire lesből félig töltött pisztollyal) ha nem több. Csak reménykedtem, hogy nem hord a kabátzsebében további tárakat. Még jobban szemügyre vettem az illetőt. Úgy tűnt vár valakire vagy valamire. Nem tetszett ez nekem. A lehető legkevésbé feltűnően (értve ezalatt azt, hogy ablakok alatt hajolgatva, hogy ne lássa a mozgásomat, ha épp a pillantása betévedne) lesiettem a pincébe. A sarokba mentem és egy lezárt ládát húztam ki egy polc mögül. Kipattintottam a zárak sokaságát. A ládában fegyverek voltak, kisebbek és nagyobbak. Nem voltak túl komolyak, csak ilyen-olyan pisztolyok. Sajnálatos módon a bevetéseimen nem egyszer hagytam már el a stukkeremet, úgyhogy tartok otthon párat. Egy kisebb rekeszből kivettem egy hangtompítót. Utálok itthon fegyvert használni, de ha megköveteli a sors, akkor legalább ne csapjak ramazurit. A hangtompítót a fegyveremre erősítve lopakodtam vissza a házba. A biztonság kedvéért még felmentem az emeletre leellenőrizve, hogy az öcsém még mindig jól van-e. A szobájában nem változott semmi. Kilépésemkor rázártam a tesómra az ajtót. Ez lehet, hogy veszélyes lesz. - gondoltam. Visszamentem a konyhába, hogy meglessen a támadó fickó még mindig támasztja-e a fát. Így volt. Lövésem sem volt róla, hogy mit akarhat, de nem tetszett nekem a helyzet. A hátsó ajtón kimentem a kertbe és a hapsi mögé settenkedtem. A halántékához nyomtam a pisztolyom csövét.

-         - Ennyire tetszik a kertem? Gyökeret kíván verni itt az úr, hogy ennyire támasztja ezt a fát? – kérdeztem teljesen higgadtan. Nem először volt dolgom hasonlóval. – Nem hinném, hogy a jó öreg diófa épp most akarna kidőlni, úgyhogy nincs szükség a megtámasztására. Ennél fogva szeretném megtudakolni, hogy minek is köszönhetem a látogatását valamint azt a lövedéket, amit volt szíves betessékelni az ablakomon.

-         - Csak ne olyan hevesen kislány. – sandított rám vigyorogva. Halál nyugodtnak tűnt. Nem túlságosan zavarta a homlokához nyomott stukker. Kezei ugyanúgy karba voltak fonva, a fegyvere immáron valahova el volt téve. Csak tudnám, hogy hova. – De ha már itt tart és megkérdezte, igen nagyon szemrevalónak tartom a kertjét. És magácskát is – vigyorgott tovább szemügyre véve engem. – Látom az ágyból sikerült elém sietnie. – futtában végigpillantottam magamon. Igaza volt. Nem volt rajtam más, csak egy testhezálló fekete top, amiből kivillant a köldököm meg egy rövidke sort. Hát mit ne mondjak valóban nem takart belőlem sokat.

-         - Maga csak tartsa vissza a gusztustalan gondolatait és válaszoljon a kérdéseimre! – ráncoltam össze a szemöldökömet. – Mit keres itt? – kérdeztem, közben szembefordultam vele és alaposan megmotoztam.

-          -Óvatosan, kislány. – vigyorgott és látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. Mi a fenét akarhat itt? Ha meg akart volna ölni, nem egy szimpla hatlövetűvel lőtte volna be az ablakomat, hanem legalább egy gépfegyverrel. Ráadásul az óta a lövés óta egyetlen egyszer sem sütötte el a fegyverét. Sőt. Még el is tette. Időközben megleltem az elrakott stukkerét. A sajátomat még mindig a halántékához szorítva forgattam a kezemben az övét.

-         - Csinos kis pisztoly. – mondtam elismerően. 

-         - Örülök, hogy elnyerte a hölgy tetszését. – vigyorgott szüntelenül. A zsebembe tettem az imént említett eszközt, majd folytattam a motozást. Nem használt tárak, esetleg további fegyverek után kutattam. De egyet sem találtam. Viszont annál érdekesebb dologra leltem. A dzsekijének egy belső zsebében megtaláltam az iratait.

-         - Oh… nem túl nagy felelőtlenség egy magafajtának iratokat tartania magánál? – emeltem fel a tárcáját, ami a papírokat tartalmazta. Az uraság csak megvonta a vállát.

-         - Nézzen csak bele, nincs benne semmi titok. – bíztatott. – Viszont addig eltehetné a stukkerét, mert már kezd frusztrálni a dolog, hogy a halántékomhoz nyomja. – ezek szerint mégis zavarta a fegyverem. Elvigyorodtam.

-         - Honnan tudhatnám, hogy nem támad rám, miután megszabadítottam a pisztolyom csövének felügyeletétől? – sandítottam rá egy pillanatra, közben kinyitottam a fickó tárcáját és elkezdtem kutakodni valami igazolvány után. Hátha megtudom ki a titokzatos, névtelen támadóm.

-         - Az imént vette el a fegyveremet, mivel támadhatnék magácskára. – folytatta a fűzögetésemet. 

Azonban a figyelmem már rég nem rá irányult, annál is inkább a kezemben tartott igazolványra. Pontosabban jelvényre, ami a következőképpen nevezte meg tulajdonosát: Alexander Drew, 28 éves.  A brit titkosszolgálat egy ügynöke. Elkerekedett szemekkel pillantottam az igazolványon lévő fényképre. Majd a pisztolyom elrakását kérlelő alanyra. Most először vettem szemügyre alaposabban az arcát. Szemei keskenyek voltak és zöldek, szemöldöke egyenes és viszonylag dús. Bal szemöldöke felett egy aprócska sebhely húzódott. Ajkai nem voltak keskenyek, de nem is voltak olyan szörnyen teltek, hanem egyszerűen tökéletesek.  Még mindig vigyorgott, kilátszottak, rendezett hófehér fogai. Álla szögletes volt és volt rajta horpasz. Arcát borosta borította, de nem tűnt ápolatlannak. Talán egy napja nem borotválkozhatott. Rövid barna haját felzselézte, csak egy-két tincs hullott bele nem túl magas homlokába. Mit ne mondjak kellemes látvány volt a pasas. Ráadásul az igazolványon lévő kép megegyezett az általam látott illetővel.

Leeresztettem a fegyveremet, de azért készenlétben tartottam. A másik kezemben lévő igazolványt meglebegtettem a szeme előtt.

-         - Mesteri hamisítvány. – jegyeztem meg. A krapek továbbra is csak vigyorgott, valahogy nem lehetett letörölni az arcáról. Már nem mintha le akartam volna. Szívdöglesztően állt neki.

-         - Ha így gondolná a kisasszony, akkor nem tette volna el a fegyverét. – mutatott rá a tényre. – De, ha már nincs fenyegetve az életem, akkor be is mutatkoznék. A nevem Alexander Drew. A brit titkosszolgálat ügynöke vagyok, akárcsak magácska. Valamint, ha jók az értesüléseim, akkor az ön becses neve Renee Martin? – bólintottam.

-          - Jók az értesülései. Már csak arra lennék kíváncsi (továbbra is), hogy mit keres egy ügynök a kertemben és, hogy miért támadt rám.

-         - Mostantól együtt fogunk dolgozni. – közölte. Csodálkozva bámultam rá. Aztán elnevettem magamat.

-         - Jó vicc. Én sosem dolgozom senkivel. – reagáltam le gyorsan, majd ismét megkomolyodtam. – De ez még mindig nem volt válasz arra, hogy miért lőtte szét a szobám ablakát.

-         - Elnézést kérek az ablakért, de tesztelnem kellett, hogy valóban ön az-e akihez küldtek.

-         - És ezt úgy lehetett a legegyszerűbben elintézni, hogy beküldte azt a kedves kis golyót a falamba? – vontam fel a szemöldökömet, azonban választ már nem kaptam a kérdésre, ugyanis lövés dördült. Összeráncolt szemöldökkel néztem a pasasra. – Másodjára már nem vicces… - de amint ezt kimondtam az első lövést újabbak és újabbak követték és nem lehetett az újdonsült „társam” hisz a fegyvere még mindig ott figyelt a zsebemben, másikat pedig nem találtam nála. Megfeszültem. – Scott…