6.rész

Ezzel a résszel siettem, hisz, alig írtam, mióta elkezdtem ezt a blogot, úgyhogy jöttem ezzel :D Nem lett túl tartalmas, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeteket^^

A nappaliban kuporogtam, egy csésze kávéval a kezemben, a kanapén ülve és bámultam magam elé. Már elég későre járt az idő, nekem azonban igazán semmihez nem volt kedvem. Az elmúlt három napon filozofáltam. Annyi baklövést követtem el, mióta hazaértem, hogy számolni sem tudom. A legnagyobbat mégis évekkel ezelőtt hibáztam…

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten kopogtat az ajtón. Kinéztem az ablakon (amit még az előző nap sürgősen megcsináltattam), de a sötétben nem láttam ki lehet, az, úgyhogy feltápászkodtam és a csészével a kezemben az ajtóhoz vonszoltam magam.

-        

- Nyitom! – szóltam ki némileg fásultan, útközben, majd pár perc múlva, mikor odaértem eleget is tettem eme ígéretemnek. – Tessék! – néztem fel, s a kezemben tartott csésze egy pillanat leforgása alatt hangos csörrenéssel a földre hullott, s összetört darabkái között elfolyt a korábban még benne lévő kávé. Minden fásultságom elinalt, helyébe ijedelem és aggodalom költözött. Az ajtóban Scott állt Drew vállára támaszkodva, arca meggyötört volt. – Mi történt? – kérdeztem elhűlve.

-         - Később. – intett le hűvösen Drew. – Előbb engedj be, szegény srác teljesen ki van, jót tenne neki némi pihenés, és a bokája is valószínűleg kiment. 

-         - Persze. – álltam félre az ajtóból, s hevesen bólogatva beengedtem őket, majd becsuktam mögöttük az ajtót.

Áttornáztuk magunkat a széthullott porcelán cserepeken és feltámogattuk Scottot a szobájába, mert valóban nehezen állt rá az egyik lábára. Lefektettem az ágyára, majd levettem a lábáról a cipőt és hideg borogatást tettem a felduzzadt bokájára. Aztán hagytuk, hadd aludjon, mi ketten pedig lementünk a földszintre. Drew is sántikált még egy kicsikét az előző nap reggeli lövéstől, de próbálta palástolni. Mintha azt hinné, hogy nem veszem észre… Drew bement a nappaliba és helyet foglalt a kanapén, én pedig összetakarítottam az összetört csésze és kávé maradványait az ajtó elől. Miután mindezzel végeztem csatlakoztam hozzá és vele szembe leültem egy fotelbe. Várakozón néztem rá, vártam a magyarázatot. Az ujjaim idegesen doboltak a karfán.

-         - Mondd már! – sürgettem, mert láttam az arcán, hogy mondaná, csak húzza az agyamat. Egyenesen rám nézett és mindez látszott a szemén. Azonban én igencsak híján voltam a türelmemnek, végtére is a testvéremről volt szó, akit eleve azért hagytam el, hogy ne kerüljön veszélybe miattam. Drew felsóhajtott.

-         - Nem gondoltam volna, hogy csak ennyi eszed van. – kezdett a beszédébe. Kérdőn bámultam rá, de ő most már a szobát fedezte fel a tekintetével. – Azok alapján, amiket hallottam, sokkal többet feltételeztem rólad. Úgy tudtam, hogy Renee Martin, a titkosszolgálat, egyik legjobb ügynöke. Akkor viszont, miért nem tud gondolkodni? – pillantott rám ismét, szemei elgondolkodóak voltak.

-         - Megmagyaráznád?

-         - Azért lehetett volna annyi sütnivalód, hogy nem engeded el az öcsédet, tök egyedül, ráadásul késő délután, amikor már szürkül. – nézett rám sokatmondóan.

-         - Te akartad annyira, hogy küldjem haza! – fakadtam ki, minta az újdonsült társamra kenhetném azt, hogy az öcsém megsérült, holott semmi köze az egészhez. Gondolom…

-         - Igazad van. – mondta lágyabban, miközben alkarjaival, elgondolkozva a combjaira támaszkodott. (áhh… meg kell jegyeznem ezt a mozdulatot, mert úgy tűnik, szereti csinálni…) – Én is hibás vagyok, hisz én se gondolkoztam túlságosan józanul, amikor csak úgy rád támadtam, hogy küldd haza Scottot. Eszembe kellett volna, hogy jusson, hogy elhagyni egy ügynök házát, amire előző nap lőttek, nem túl veszélytelen. jogos.

-         - Jól van, most már hagyjuk ezt. Mindketten hibásak vagyunk és kész. – De inkább én, hisz úgy tűnik, ha Scottról van szó, nem vagyok képes értelmes döntéseket hozni… - De végre elmesélhetnéd, hogy mi a fene is történt? Scottnak már rég a vonaton kellene ülnie hazafelé!

-         - Pár utcányival arrébb találtam rá. Gyanakodóan, ide-oda tekintgetve, túlságosan is óvatosan botorkált vissza hozzád, vagy legalábbis ebbe az irányba. Én pedig az autómban ülve pillantottam meg őt, felvettem és idehoztam. – magyarázta el röviden.

-         - ÉS? – szóltam nyomatékosan, mire felsóhajtott, látván, hogy addig úgy sem szállok le róla, amíg el nem mond mindent.

-         - Elmondtam, hogy miután elindult tőled, EGYEDÜL… - nézett rám, hangsúlyozva az egyedül szót, mire a szememet forgattam. – Arra lett figyelmes, hogy követik. Egy furgon jött utána feltűnően lassan és bármerre fordult, követte. Ezért megpróbált befordulni minden kis utcába, minél kacskaringósabban közlekedett, két okból. Az egyik, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ő miatta csigáznak az úton, a másik pedig, hogy lekoptassa őket.

-         - Okos fiú. – bólintottam elismerően és elvigyorodtam. – Az én vérem. – jelentettem ki büszkén.

-         - Hátha tényleg csak annyira okos, mint te, akkor nem viszi sokra. – horkant fel Drew.

-         - Ne térjünk el a tárgytól. – öltöttem ki a nyelvemet, mire a társam bólintott.

-         - Amikor úgy tűnt, hogy nem üldözik, vagyis amikor nem látta az üldözőit, akkor futott, és ha hirtelen megjelentek, akkor beugrott valahová. Így sérült meg a bokája is. Legalábbis nekem ezt mondta. Minthogy a legutolsó, ilyen elbújása rosszul sült el, ezért nem kockáztatta meg, hogy előjön, hisz állni is alig tudott, nem hogy szaladni, ezért megvárta, amíg a furgon eltűnik. Megjegyzem, ahogy elmondta, elég sokáig várt. Aztán elindult vissza hozzád, több okból is. Lekéste a vonatát. Te voltál az egyetlen, akit ismert. Alig állt a lábán, és nem csak abban az értelemben, hogy fájt a bokája, hanem teljesen ki is volt fáradva. És, bár nem ismerte be, szerintem igencsak megijedhetett és félt egyedül tovább menni. Mire rátaláltam, már több kilométert gyalogolt, mert mivel hogy összevissza futkározott, hogy lekoptassa a furgont, így eléggé el is tévedt, úgyhogy nehezen talált vissza ismerős helyre. A többit pedig tudod. – fejezte be és rám nézett.

Még emésztettem a hallottakat. Ökölbe szorultak a kezeim és hátravetettem a fejem. Az agyam egyre csak pörgött. Megoldást kerestem a helyzetre, mert ez így nem maradhat. Így is túl nagy veszélybe sodortam Scottot, ráadásul, most már őt is ismerik, hisz ma követték. Tudják, hogy az én házamból jött ki, tehát nem mehet haza, legalábbis ilyen körülmények közt, mint ma, nem. De itt sem maradhat, mert sosem lehet, tudni, hogy mikor kell bevetésre mennem, és egyedül nem hagyhatom. Teljesen képzetlen és nem tud magára vigyázni. Jól van, ma tanúbizonyságát adta, hogy nincs híján a józanésznek, de fegyvertelenül mégsem menekülhet meg olyanok elől, akik géppuskával vadásznak rá. Nem. Ez sem megoldás. De akkor mi az? Oh, Scott! Hiba volt ide jönnöd! Fogalmad sincs mekkora veszélybe sodortad ezzel magad. Igaz… Ez i az én hibám. Ha már korábban el lett volna magyarázva neki, minden rólam (vagy, ha nem is minden, akkor legalább a fontosabb dolgok) és tartottam volna vele a kapcsolatot, akkor talán nem történt volna meg mindez. A túlzott óvatosságom sodorta veszélybe őt, és ki tudja mi lesz ennek a következménye?...

-         - Ezen a helyzeten változtatni kell. – közöltem, hosszú csend után.

-         - Egyet értek. – bólintott Drew.

-         - Az lesz a legjobb, ha Scott egy ideig itt marad. – néztem rá. – Nem túl sokáig, csak addig, amíg megoldjuk ezt az ügyet. Tudom, hogy bármikor lehet dolgunk, de Scott nagyfiú már, kitalálunk valamit. Addig is, jobb, ha úgy viselkedünk, mintha semmi különleges nem lenne itt.

-         - És mégis, hogy akarod ezt megvalósítani? Nem küldheted őt suliba, mert ismerik! – nézett rám Drew, arca semmi hamisságot nem tükrözött, sőt, mintha ő is aggódott volna. De ezt aligha bírtam elképzelni, hisz még alig ismerjük egymást. Pár napja ismerkedtünk meg… Méláztam el ezen egy pillanatra.

-         - Igazad van. – értettem egyet. – Magántanuló lesz, hisz abba senki sem köthet bele…

-         - Te megvesztél? Magántanuló? És mégis hogyan képzelted? Ide fog járni egy magántanár? Egy civil? Te tényleg nem vagy eszednél! – fakadt ki a szavamba vágva.

-         - Sss! – csitítottam és az emeletre mutattam, hogy a kis betegünk pihenne. – Azért ennyire hülye még én sem vagyok. Te, leszel a magántanár. – mutattam rá. Láttam rajta, hogy fenn akar akadni ezen az ötleten, de nem hagytam neki időt, hogy közbeszóljon. – Így mind a ketten rajta tarthatjuk a szemünket, amíg itt van. Ráadásul tekintve, hogy a bokája megsérült, egy ideig amúgy sem mehetne el, úgyhogy még jól is jön ki. És amint ennek az egésznek vége lesz, a lehető legkevésbé feltűnően hazavisszük.

-         - Rendben. – morogta. – Végül is ez az egyetlen épeszű dolog, amit tehetünk. Benne vagyok.