2014. április 16., szerda

15.rész

Halihóó!
Nah... így, jó pár héttel később meg is érkeztem a folytatással. Nem is fűznék hozzá semmit, csak, hogy remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást!^^ Komiban várom a véleményeteket!

Még hogy nem lesz semmi gond… villant át az agyamon a gondolat, miközben az ablakon bámultam ki. Már megint sötét volt és még mindig ugyanott feküdtem. Azon a kórházi ágyon. Nem tudtam, hogy felébredéseim közt mennyi idő telhetett el, de sokkal szívesebben lettem volna eszméletemnél, mint újraélni ezeket az eseményeket álmomban. Hisz már úgyis tudtam az eredményét, még akkor is, ha itt-ott sötét foltok tarkították a emlékezetemet. Konkrétan nem tudtam, hogy mi történt ezek után, de féltem megtudni. Küzdöttem az ébren maradásért, szemhéjam mégis hamarosan ismét ólomsúlyúvá vált. Elhúztam a tekintetemet az ablakról, s lassan körbefuttattam a szobában. A szoba egyik sarkában egy ülőalkalmatosságon (nem tudtam teljesen kivenni, hogy most az egy fotel vagy csak egy sima szék) egy sötét alak ült. Pontosabban aludt. Felnyomtam magam az ágyban, ameddig csak az erőm engedte, hogy jobban megnézhessem, ki lehet az. Egy kis fény szűrődött be az ablakon, a lemenő Hold fénye. Hunyorognom kellett egy kicsit, mire valóban felismertem az illetőt. Drew volt az. Fejét a falnak támasztva, jobb karját az ölébe hullatva, balja még mindig fel volt kötve. Édesdeden aludt. Valamilyen szinten jól esett a gondoskodása, hisz rajta kívül senki nem volt, aki nála közelebb állt hozzám. Igaz legbelül tudtam, hogy így nem halad előre az ügyünk, úgyhogy bosszankodtam is emiatt. Fel akartam kelni és minden áron le akartam zárni ezt az ügyet, már azóta, hogy megkaptam. Fogalmam sem volt, hogy órák, avagy napok teltek el azóta, hogy bekerültem a kórházba. Visszadőltem az ágyba és a plafont kezdtem el bámulni. "Vajon mit kellene tennem?" Kérdeztem magamtól, miközben újból éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam az álmosság. Még küzdöttem vele egy kicsit, de aztán megadtam magamat a baljós emlékképeknek...


Zsebre tett kézzel lépkedtem az utcán, a vállamon a táskámmal, amelyben ott nehézkedett a számomra súlyának többszörösével bíró fegyver. Negyed órával korábban még Drewval folytattam beszélgetést a történtekről és valahogy nem tűnt túl feldobottnak.  Nem volt kedve viccelődni, mint általában és ezt azok után, hogy említése alapján alaposan áttanulmányozta az évekkel ezelőtti ügy aktájának az archívumban tárolt változatát, ezt meg is tudtam érteni. Gyorsan kellett kitalálnunk valamit, hisz az események rohamosan gyorsultak. Drew közölte, hogy az első tetthelyre fog menni, én pedig úgy döntöttem, hogy átöltözöm, és munkára készre, összeszedem magam. Szinte elbambulva léptem be az utcába, hisz az agyam folyamatosan az ügyön járt, azon, hogy hogyan lehetne megoldani, főleg azok után, hogy egyszer már beletört a bicskám. Ennek az elbambulásnak hála messze elmentem a ház előtt, úgyhogy fordulhattam vissza. Miközben a kulcsomat kotortam elő és azon mérgelődtem magamban, hogy totál feleslegesen tettem meg egy baromi hosszú távot hirtelen bevillant, hogy az aktákat szinte szétszórva hagytam ott az asztalon, mikor eljöttem. A kulcsaim, mintha mágnesek vonzották volna s valahogy semmi perc alatt meglettek, s én szinte berontottam a házba. A táskámat ledobtam a bejárati ajtó melletti cipőtároló szekrény tetejére - ami nem mellesleg viszonylag nagyot koppant, ugyanis egy amúgy nem túl vastag anyagú táskáról volt szó -. Még a cipőimet sem rúgtam le, úgy siettem be a konyhába. Az akták úgy voltak ott az asztalon, ahogy otthagytam őket, ez első pillanatban megnyugtatott. Ha csak ebből indultam ki, akkor Scott mindaddig, amíg házon kívül voltam ő a szobájában kuksolt. Ebből a szemszögből nézve megnyugtatott. Viszont újabb aggodalomra adott okot, hogy mégis mit csinálhat ennyi ideig abba a szobában. Odaléptem az asztalhoz és összeszedtem a papírokat. Már épp a dossziékba tettem azokat bele, amikor észrevettem egy aprócska kávéfoltot az asztallapon. Összeráncoltam a szemöldökömet, nem emlékeztem rá, hogy én csepegtettem volna ki. Megérintettem, még túlságosan frissnek tűnt, ragadt. Ezek szerint Scott mégis járt volna itt. Ökölbe szorítottam a kezem. Mióta az öcsém itt van, egyre csak halmozom a nagyobb és nagyobb baklövéseket. A mosogatóhoz léptem, hogy egy szivaccsal letörölhessen az égető bizonyítékot, melyet képtelen voltam elviselni, és megpillantottam a használt kávéscsészét. Ezek szerint valóban nem én csöpögtettem oda. Fogtam a két mappát és felsiettem az emeletre, egyenesen a szobámba. Az aktákat bezártam a megfelelő fiókba , a kulcsot pedig biztos helyre tettem. Ezek után fogtam magam és elindultam az átellenben lévő helyiségbe. Hangosan kopogtam, majd beléptem. Karba tett kézzel álltam meg az ajtóban.
- Szia, Ren! - köszönt az öcsém egyhangúan, fel sem nézve a számítógépéből, amelyen éppen pötyögött valamit, de nem sokkal az után, hogy beléptem be is zárta az ablakot és a Facebookot nyitotta meg. - Mizujs? - fordult pár pillanattal később és szemei elkerekedtek az általam nyújtott látványtól. (legalábbis én így értelmeztem) - Valami gond van? - megráztam a fejem.
- Csak beszélni szeretnék veled. - mondtam komolyan és mereven bámultam az öcsémet.
- Mondd. - mosolyodott el és felállt, majd prezentálta számomra azt a beállást, amiben ő is láthatott engem. Most valamiért ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra, de nem is akartam. Scott odalépett hozzám és átkarolta a vállam.
- Na, nővérkém, nem áll jól neked ez a savanyú ábrázat. - mosolygott továbbra is.
- Scott, én komolyan szeretnék beszélni veled. - közöltem.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá-sóhajtott fel.
- Kezdjük az elején. Elmondtam neked dolgokat a munkámról, igaz? Örülnék, ha annál jobban nem is ártanád bele magadat. Én veszélyes életet élek, ezért is jöttem el otthonról, ezt meg kell értened. Nem szeretnélek bajba kerülni, ezért arra kérlek... Sőt. Inkább rangidősként utasítalak, hogy tartsd távol magad ezektől. Láthattad pár nappal ezelőtt, hogy miről is szól ez a fajta élet. Nem szeretném, ha részed lenne ebben. - néztem egyenesen a szemébe. Immáron az ő arca is teljesen megkomolyodott, lefagyott ajkairól a mosoly. Tekintete hitetlen és hideg volt, számomra teljesen ismeretlen hidegség áradt a szemeiből, mintha nem is ugyanaz a srác lenne, akit az öcsémnek tudhatok. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd elfordította a fejét, s kezeit zsebre téve lassan teljesen hátat fordított nekem. Fejét lehajtotta, kezdett úrrá lenni rajtam az a borzasztó érzés, hogy szörnyen megbántottam. Fájt, szívfacsaró érzés volt, de muszáj volt megtennem, mindenképpen távol kellett, hogy tartsam őt az ügytől, hisz örülök, ha én megúszom élve. Legszívesebben hazaküldeném, még akkor is, ha talán most látom utoljára, de nem tehetem. Nem engedhetem el most egyedül...
Megfordultam és már éppen ki akartam menni a szobából, amikor megszólalt, így visszafordultam felé.
- Mikor... mikor fejezed már be végre, hogy 10 évesként tekintsél rám? - szűrte a fogai között némileg sértődötten, kezei ökölbe szorultak, alkarján megfeszültek az inak. - Nem vagyok már az a kis gyerek, aki akkor voltam, amikor otthagytál minket! - fordult hirtelen felém, s tekintete immár nem volt hideg, sőt szinte lángolt, lángolt benne a düh. Igen sosem szerette, ha azt látta kicsinek tartom, vagy éppen gyerekként kezelem. De sosem volt így.
- Nem kezellek 10 évesként. - keltem a védelmemre, de nem emeltem fel a hangom.
- Dehogynem. - ráncolta a szemöldökét. - Mióta itt vagyok folyton csak azt mondogatod, hogy így veszélyes, úgy tartsam távol tőle magam. Vedd már észre, hogy én is felnőtt vagyok már. - nem akartam veszekedni.
- Csak arra kérlek, hogy tartsd távol magad a munkámtól, hiszen... – lesütöttem - egyszer már én is majdnem otthagytam a fogam ebben az ügyben. - halkultam el egy kicsit. - Nem szeretném, ha úgy végeznéd, mint én annak idején. - fejeztem be a mondandómat, majd sarkon fordultam és kimentem a szobából.
- Ren! - kiabált utánam, de én csak becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem az ajtólapnak és a küszöbig csúsztam. A térdeimet felhúztam és rákönyökölve támasztottam meg a fejem. „Vajon helyesen cselekedtem?” kérdeztem magamtól.

*Scott szemszöge*

Amikor Ren megfordult utána léptem és utána kiáltottam, de mire az ajtóig értem már be is csukta az orrom előtt. Ökölbe szorított kezemet a falba vertem, majd megfordultam. Az ajtónak vetve a hátamat csúsztam le a padlóig és hátrahajtottam a fejemet. „Vajon mikor fogja már végre felfogni Ren, hogy én is felnőttem? Hogy nem vagyok már az a kis értetlen kisfiú? Felfogom a tetteim súlyát és számolok a következményekkel. Emellett nem vagyok képes végignézni, ahogy még most is, hogy itt vagyok, teljesen kizár az életéből. Elegem van ebből! Hiszen azért jöttem ide, mert évek óta hiába vártam arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot, így nekem kellett lépnem. Most meg teljesen elzárkózik tőlem. Nem. Ezt nem fogadom el. Be fogom bizonyítani, hogy én is ugyanolyan érett vagyok, mint ő volt, amikor eljött otthonról!” Határoztam el magam és elhivatottsággal a lelkemben pattantam fel a küszöbről. Az íróasztalomhoz léptem és a kezembe vettem a papírlapot, amire feljegyeztem néhány adatot az aktákból, amiket a konyhaasztalon találtam. Igaza volt Rennek, láttam őket, de nem csak, hogy láttam őket. Nagyon is jól tudom, hogy melyik ez az ügy, pontosabban, hogy melyik volt ez az ügy annak idején, hisz már akkor sem voltam olyan kicsi, hogy ne értsek meg dolgokat. Ezúttal én is segíteni fogok neki, még ha nem is akarja. Elhatároztam magam és a zsebembe csúsztattam a papírlapot…

1 megjegyzés:

  1. Váááá. Szegény Renee :O Folyton visszaesik a kómába :SS
    Bár megértem amit Scottal tesz, de Scottot is. Nem olyan kicsi máár. Juuuj de nagyoon várom. Hamar a következőt. <3 *.*

    VálaszTörlés