Nah... így, jó pár héttel később meg is érkeztem a folytatással. Nem is fűznék hozzá semmit, csak, hogy remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást!^^ Komiban várom a véleményeteket!
Még hogy nem
lesz semmi gond… villant át az agyamon a gondolat, miközben az ablakon bámultam
ki. Már megint sötét volt és még mindig ugyanott feküdtem. Azon a kórházi
ágyon. Nem tudtam, hogy felébredéseim közt mennyi idő telhetett el, de sokkal
szívesebben lettem volna eszméletemnél, mint újraélni ezeket az eseményeket
álmomban. Hisz már úgyis tudtam az eredményét, még akkor is, ha itt-ott sötét
foltok tarkították a emlékezetemet. Konkrétan nem tudtam, hogy mi történt ezek
után, de féltem megtudni. Küzdöttem az ébren maradásért, szemhéjam mégis
hamarosan ismét ólomsúlyúvá vált. Elhúztam a tekintetemet az ablakról, s lassan
körbefuttattam a szobában. A szoba egyik sarkában egy ülőalkalmatosságon (nem
tudtam teljesen kivenni, hogy most az egy fotel vagy csak egy sima szék) egy
sötét alak ült. Pontosabban aludt. Felnyomtam magam az ágyban, ameddig csak az
erőm engedte, hogy jobban megnézhessem, ki lehet az. Egy kis fény szűrődött be
az ablakon, a lemenő Hold fénye. Hunyorognom kellett egy kicsit, mire valóban
felismertem az illetőt. Drew volt az. Fejét a falnak támasztva, jobb karját az
ölébe hullatva, balja még mindig fel volt kötve. Édesdeden aludt. Valamilyen
szinten jól esett a gondoskodása, hisz rajta kívül senki nem volt, aki nála
közelebb állt hozzám. Igaz legbelül tudtam, hogy így nem halad előre az ügyünk,
úgyhogy bosszankodtam is emiatt. Fel akartam kelni és minden áron le akartam
zárni ezt az ügyet, már azóta, hogy megkaptam. Fogalmam sem volt, hogy órák,
avagy napok teltek el azóta, hogy bekerültem a kórházba. Visszadőltem az ágyba
és a plafont kezdtem el bámulni. "Vajon mit kellene tennem?"
Kérdeztem magamtól, miközben újból éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam az
álmosság. Még küzdöttem vele egy kicsit, de aztán megadtam magamat a baljós
emlékképeknek...
Zsebre tett
kézzel lépkedtem az utcán, a vállamon a táskámmal, amelyben ott nehézkedett a
számomra súlyának többszörösével bíró fegyver. Negyed órával korábban még
Drewval folytattam beszélgetést a történtekről és valahogy nem tűnt túl
feldobottnak. Nem volt kedve viccelődni,
mint általában és ezt azok után, hogy említése alapján alaposan áttanulmányozta
az évekkel ezelőtti ügy aktájának az archívumban tárolt változatát, ezt meg is
tudtam érteni. Gyorsan kellett kitalálnunk valamit, hisz az események rohamosan
gyorsultak. Drew közölte, hogy az első tetthelyre fog menni, én pedig úgy
döntöttem, hogy átöltözöm, és munkára készre, összeszedem magam. Szinte
elbambulva léptem be az utcába, hisz az agyam folyamatosan az ügyön járt, azon,
hogy hogyan lehetne megoldani, főleg azok után, hogy egyszer már beletört a
bicskám. Ennek az elbambulásnak hála messze elmentem a ház előtt, úgyhogy
fordulhattam vissza. Miközben a kulcsomat kotortam elő és azon mérgelődtem
magamban, hogy totál feleslegesen tettem meg egy baromi hosszú távot hirtelen
bevillant, hogy az aktákat szinte szétszórva hagytam ott az asztalon, mikor
eljöttem. A kulcsaim, mintha mágnesek vonzották volna s valahogy semmi perc
alatt meglettek, s én szinte berontottam a házba. A táskámat ledobtam a
bejárati ajtó melletti cipőtároló szekrény tetejére - ami nem mellesleg viszonylag
nagyot koppant, ugyanis egy amúgy nem túl vastag anyagú táskáról volt szó -.
Még a cipőimet sem rúgtam le, úgy siettem be a konyhába. Az akták úgy voltak
ott az asztalon, ahogy otthagytam őket, ez első pillanatban megnyugtatott. Ha
csak ebből indultam ki, akkor Scott mindaddig, amíg házon kívül voltam ő a
szobájában kuksolt. Ebből a szemszögből nézve megnyugtatott. Viszont újabb
aggodalomra adott okot, hogy mégis mit csinálhat ennyi ideig abba a szobában.
Odaléptem az asztalhoz és összeszedtem a papírokat. Már épp a dossziékba tettem
azokat bele, amikor észrevettem egy aprócska kávéfoltot az asztallapon.
Összeráncoltam a szemöldökömet, nem emlékeztem rá, hogy én csepegtettem volna
ki. Megérintettem, még túlságosan frissnek tűnt, ragadt. Ezek szerint Scott
mégis járt volna itt. Ökölbe szorítottam a kezem. Mióta az öcsém itt van, egyre
csak halmozom a nagyobb és nagyobb baklövéseket. A mosogatóhoz léptem, hogy egy
szivaccsal letörölhessen az égető bizonyítékot, melyet képtelen voltam
elviselni, és megpillantottam a használt kávéscsészét. Ezek szerint valóban nem
én csöpögtettem oda. Fogtam a két mappát és felsiettem az emeletre, egyenesen a
szobámba. Az aktákat bezártam a megfelelő fiókba , a kulcsot pedig biztos
helyre tettem. Ezek után fogtam magam és elindultam az átellenben lévő
helyiségbe. Hangosan kopogtam, majd beléptem. Karba tett kézzel álltam meg az
ajtóban.
- Szia, Ren!
- köszönt az öcsém egyhangúan, fel sem nézve a számítógépéből, amelyen éppen
pötyögött valamit, de nem sokkal az után, hogy beléptem be is zárta az ablakot
és a Facebookot nyitotta meg. - Mizujs? - fordult pár pillanattal később és
szemei elkerekedtek az általam nyújtott látványtól. (legalábbis én így
értelmeztem) - Valami gond van? - megráztam a fejem.
- Csak
beszélni szeretnék veled. - mondtam komolyan és mereven bámultam az öcsémet.
- Mondd. - mosolyodott
el és felállt, majd prezentálta számomra azt a beállást, amiben ő is láthatott
engem. Most valamiért ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra, de nem is
akartam. Scott odalépett hozzám és átkarolta a vállam.
- Na,
nővérkém, nem áll jól neked ez a savanyú ábrázat. - mosolygott továbbra is.
- Scott, én
komolyan szeretnék beszélni veled. - közöltem.
- Ha ennyire
ragaszkodsz hozzá-sóhajtott fel.
- Kezdjük az
elején. Elmondtam neked dolgokat a munkámról, igaz? Örülnék, ha annál jobban
nem is ártanád bele magadat. Én veszélyes életet élek, ezért is jöttem el
otthonról, ezt meg kell értened. Nem szeretnélek bajba kerülni, ezért arra
kérlek... Sőt. Inkább rangidősként utasítalak, hogy tartsd távol magad ezektől.
Láthattad pár nappal ezelőtt, hogy miről is szól ez a fajta élet. Nem
szeretném, ha részed lenne ebben. - néztem egyenesen a szemébe. Immáron az ő
arca is teljesen megkomolyodott, lefagyott ajkairól a mosoly. Tekintete
hitetlen és hideg volt, számomra teljesen ismeretlen hidegség áradt a
szemeiből, mintha nem is ugyanaz a srác lenne, akit az öcsémnek tudhatok. Pár
pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd elfordította a fejét, s kezeit
zsebre téve lassan teljesen hátat fordított nekem. Fejét lehajtotta, kezdett
úrrá lenni rajtam az a borzasztó érzés, hogy szörnyen megbántottam. Fájt,
szívfacsaró érzés volt, de muszáj volt megtennem, mindenképpen távol kellett,
hogy tartsam őt az ügytől, hisz örülök, ha én megúszom élve. Legszívesebben
hazaküldeném, még akkor is, ha talán most látom utoljára, de nem tehetem. Nem
engedhetem el most egyedül...
Megfordultam
és már éppen ki akartam menni a szobából, amikor megszólalt, így
visszafordultam felé.
- Mikor...
mikor fejezed már be végre, hogy 10 évesként tekintsél rám? - szűrte a fogai
között némileg sértődötten, kezei ökölbe szorultak, alkarján megfeszültek az
inak. - Nem vagyok már az a kis gyerek, aki akkor voltam, amikor otthagytál
minket! - fordult hirtelen felém, s tekintete immár nem volt hideg, sőt szinte
lángolt, lángolt benne a düh. Igen sosem szerette, ha azt látta kicsinek
tartom, vagy éppen gyerekként kezelem. De sosem volt így.
- Nem
kezellek 10 évesként. - keltem a védelmemre, de nem emeltem fel a hangom.
- Dehogynem.
- ráncolta a szemöldökét. - Mióta itt vagyok folyton csak azt mondogatod, hogy
így veszélyes, úgy tartsam távol tőle magam. Vedd már észre, hogy én is felnőtt
vagyok már. - nem akartam veszekedni.
- Csak arra
kérlek, hogy tartsd távol magad a munkámtól, hiszen... – lesütöttem - egyszer
már én is majdnem otthagytam a fogam ebben az ügyben. - halkultam el egy
kicsit. - Nem szeretném, ha úgy végeznéd, mint én annak idején. - fejeztem be a
mondandómat, majd sarkon fordultam és kimentem a szobából.
- Ren! - kiabált
utánam, de én csak becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem az ajtólapnak és
a küszöbig csúsztam. A térdeimet felhúztam és rákönyökölve támasztottam meg a
fejem. „Vajon helyesen cselekedtem?” kérdeztem magamtól.
*Scott
szemszöge*
Amikor Ren
megfordult utána léptem és utána kiáltottam, de mire az ajtóig értem már be is
csukta az orrom előtt. Ökölbe szorított kezemet a falba vertem, majd
megfordultam. Az ajtónak vetve a hátamat csúsztam le a padlóig és
hátrahajtottam a fejemet. „Vajon mikor
fogja már végre felfogni Ren, hogy én is felnőttem? Hogy nem vagyok már az a
kis értetlen kisfiú? Felfogom a tetteim súlyát és számolok a következményekkel.
Emellett nem vagyok képes végignézni, ahogy még most is, hogy itt vagyok,
teljesen kizár az életéből. Elegem van ebből! Hiszen azért jöttem ide, mert
évek óta hiába vártam arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot, így nekem
kellett lépnem. Most meg teljesen elzárkózik tőlem. Nem. Ezt nem fogadom el. Be
fogom bizonyítani, hogy én is ugyanolyan érett vagyok, mint ő volt, amikor
eljött otthonról!” Határoztam el magam és elhivatottsággal a lelkemben
pattantam fel a küszöbről. Az íróasztalomhoz léptem és a kezembe vettem a
papírlapot, amire feljegyeztem néhány adatot az aktákból, amiket a
konyhaasztalon találtam. Igaza volt Rennek, láttam őket, de nem csak, hogy
láttam őket. Nagyon is jól tudom, hogy melyik ez az ügy, pontosabban, hogy
melyik volt ez az ügy annak idején, hisz már akkor sem voltam olyan kicsi, hogy
ne értsek meg dolgokat. Ezúttal én is segíteni fogok neki, még ha nem is
akarja. Elhatároztam magam és a zsebembe csúsztattam a papírlapot…
Váááá. Szegény Renee :O Folyton visszaesik a kómába :SS
VálaszTörlésBár megértem amit Scottal tesz, de Scottot is. Nem olyan kicsi máár. Juuuj de nagyoon várom. Hamar a következőt. <3 *.*