10.rész

Üdv! Újra itt vagyok egy új résszel. Mint láttátok a kinézeten is változtattam valamelyest, és örülök, hogy az eddigi szavazatok alapján elnyerte a tetszéseteket. Nah, de itt is van az új rész. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

*Renee szemszöge*

Borzalmasan hangos, észveszejtő csipogásra ébredtem, pontosabban riadtam fel. Számomra ugyanis ez a hang leginkább a retteneteset jelentette. Tudtam, hogy honnan származik, úgyhogy nem is húztam tovább az időt, hanem kimásztam az ágyamból és kitapogattam a telefonomat, hogy meglessem mennyi az idő. Épphogy elmúlt ha.

-         - Muszáj ilyen korán? – kérdezgettem álomittasan és feltápászkodtam. Nyújtózkodva lépkedtem az íróasztalomhoz, amin a csipogó kütyü folyamatosan villogott. Rápillantottam a kijelzőre, aztán felsóhajtottam. – Tudtam… ki fog csinálni.

Beletúrtam a már amúgy is totál kócos loboncomba és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Letusoltam, majd a tükör elé léptem. Messziről lerítt rólam, hogy ilyenkor nekem még elég korán van. Felöltöztem, a korábban összeszedett cuccaimba, ami a következőkből állt: Egy szűk fekete topból, egy kockás szoknyából, egy ahhoz passzoló mellényből és egy magas szárú Converseből. Épp megpróbáltam valamit az arcommal is kezdeni, amikor meghallottam az öcsém hangját.

-         - Reen! Az Isten szerelmére hallgattasd már el azt a hülye ébresztőt! – kiabált, vagy valami hasonlót. Jah, igen úgy hagytam a csipogót, szokásom. Összeszedtem magamat és megfésülködtem, Scott tud még várni két percet. – REN! HOL A FENÉBEN VAGY? – kiabálta. Hát úgy tűnik mégsem tudott várni. Kimentem a fürdőből és egy hatalmas ásítás kíséretében intettem az öcsémnek.

-         - Nyugi van, Scott. Itt vagyok, mitől ijedtél meg ennyire? – mosolyogtam és odalépve hozzá összeborzoltam a haját, játszva egy kicsit az öcsikémmel. Ő pedig csak elhúzta a fejét.

-         - Basszus Ren, muszáj hajnalok hajnalán csörgetned azt a szerencsétlen ébresztőt? – nézett rám nyúzottan.

-         - Na, én is ezt kérdem… - motyogtam az orrom alatt összeszorítva a fogaimat. Lehet, hogy én is meg fogom kapni a magamét, de tuti, hogy szóvá fogom tenni, a korai csipogást. Scott felvonta a szemöldökét. – Ne is figyelj rám. Nem akartalak felkelteni. – vigyorogtam. – Inkább feküdj vissza, nekem el kell mennem.

-         - Hidd el én sem akartam felkelni. De lennél olyan kedves és válaszolnál, hogy mégis mi a francért nem kapcsoltad ki azt a zajgépet, ha már felkeltél? – tette csípőre a kezét.

-         - Azért, mert ha kikapcsolom száz, hogy kimegy a fejemből. – magyaráztam. – Nah de nekem mennem kell és nyugi viszem magammal a zajgépet is. – veregettem meg a vállát, majd beléptem a szobámba és kinyomtam a csipogót, majd a táskámba tettem.

Ezen kívül elraktam az irataimat, a mobilomat, a fegyveremet stb. stb. Pár perc alatt el is készültem és lesiettem a lépcsőn. Berobogtam a konyhába és gyorsan töltöttem magamnak egy csésze kávét, hogy valamilyen szinten felpörögjek, ilyenkor minden perc számított. Hagytam egy üzit Scottnak a hűtőn, hogy elmentem majd jövök, hisz tuti, hogy elfelejtette már, hogy közöltem vele. Plusz még ráírtam a cetlire, hogy semmiképp se menjen ki a házból, amíg haza nem jövök. Kicsit biztos értetlenkedni fog ezen, de majd ha hazaértem elbeszélgetek vele. (Muhahahahahahaaaa!)

Kiléptem az ajtón és bezártam a biztonság kedvéért, aztán felpillantottam a szemben lévő ház tetejére és reménykedtem benne, hogy nem lesz megint támadás. Aztán felsóhajtottam és zsebre tett kézzel, a napszemüvegemet az orromra csúsztatva elindultam az úton. Csendesen és komótosan lépkedtem az utak mentén egyenesen a belvárosba. Aztán letértem a főutakról, be a sikátorokba. Egy bizonyos épületnél komótosan felsétáltam a tűzlépcsőn, majd annak az épületnek a tetején folytattam a menetelést. Egy hatalmas épületcsoportnak a teteje szinte egymásba kapcsolódott, úgyhogy nyugodtan közlekedhettem rajta. Hamarosan elérkeztem egy modernebb épületig, amit nagyjából üvegmonstrumként tudnék jellemezni. Felsóhajtottam és leereszkedtem a legközelebbi létrán és egy hátsó, igencsak eldugott ajtón bemerészkedtem a hatalmas épületbe. Ahogy beléptem egy lift volt velem szemben. Beszálltam és a megfelelő gomb megnyomásával közöltem vele, hogy hova is szeretnék eljutni. Az eszköz készségesen elvégezte a feladatát és néhány szinttel lejjebb ajtót is nyitott nekem. Egy sötét, ritkán világított, ámde modern folyosóra érkeztem. Zsebre tett kézzel, a megszokott határozott lendületemmel indultam el a már jól ismert irányba, habár már majdnem egy hónapja nem jártam ezen a helyen. Mit ne mondjak nem volt a szívem csücske. Azonban a folyosó egyszer csak véget ért, méghozzá egy hatalmas vasajtóval lezárva, ami mellett egy aprócska kártyaolvasó volt. Levettem a vállamról a táskámat és elkezdtem benne kutakodni. És kerestem, keresgéltem, kutattam… De a jó égért sem sikerült meglelnem az általam keresett segédeszközt.

-         - Keresel valamit? – hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Felemeltem a fejem és ismét a vállamra vettem a táskámat. Szememet forgatva pördültem hátra és sokatmondóan pillantottam a mögöttem álló alakra.

-         - Úgy tűnik? – jegyeztem meg cinikusan, mire Drew elnevette magát, majd előhúzott egy kártyát és leolvastatta a gépezettel, mire az ajtó csodák csodájára kinyílt.

-         - Csak ön után hölgyem. – vigyorgott rám, mire peckesen beléptem a következő helyiségbe.

Mondanom sem kell nem igazán tetszett a dolog, hogy pont ő segített ki a szorult helyzetemben, de sajna úgy tűnt, hogy a belépőkártyámat otthon hagytam és anélkül igen nehezen juthatok be ebbe a létesítménybe. Miután a további biztonsági előírásoknak eleget tettünk végre beléphettünk a hatalmas előcsarnokba, ami immáron az épület alagsorában volt. A falon hatalmas betűk tájékoztattak bennünket az ügynökség nevéről, előttük egy hatalmas pult állt. A pultnál egy középmagas, telt idomú hölgy állt. Fényes szőke haját kontyba tűzte, orrán vékony keretes szemüveg ült. Feltoltam a napszemüvegemet a fejemre, ezzel hátra igazgatva a szemembe hulló tincseket, majd az imént említett pulthoz léptem.

-         - Hali Jess! – köszöntem a hölgynek egy bájos mosolyt villantva, s közben a pultra könyökölve.

-         - Látom elemedben vagy Ren. – mosolyodott el Jessica. – De majd lelohad a kedved. A Főnök már most tajtékzik, az elmúlt fél órában legalább tizenötször zörgette a telefont, hogy küldjelek be hozzá, úgyhogy jobb, ha sietsz.

-         - Köszike. – pillantottam rá némi hálát sugározva. – Találkozunk, miután kiosztott. – intetem, majd ellöktem magamat a pulttól.

-         - Már ha túléled! – szólt utánam, mire csak felmutattam a hüvelykujjamat jelezve, hogy minden rendben lesz.

Majd ismét csak elindultam egy megszokott útvonalon fel az emeletre. Mögöttem léptek hallatszottak, ebből tudtam, hogy valaki mindenáron szeretne velem tartani. Beszálltam a liftbe, majd megvártam, hogy a rám ragadt matrica (aki természetesen Drew volt) kövessen és megnyomja a megfelelő gombot. Csendben utaztunk, habár nekem lett volna egynehány kérdésem a társamhoz, de inkább hallgattam. Amikor a felvonó megállt zsebre tett kézzel követtem a pasast, aki természetesen ugyanoda tartott, ahova én (legalábbis az útvonalából és az arckifejezéséből ezt a következtetést vontam le). Végigmentünk a fényképekkel díszített, luxuskivitelben kidolgozott folyosón, ami a Főnök irodájához vezetett. Amikor elértük a nagy szilfa ajtót, Drew udvariasan a titkárnő tudtára adta jövetelünk okát, aki ezek után közölte a Főnökkel és az ajtón hamarosan be is léphettünk. Hatalmas terem volt, a falak mentén méretes középkori bútorok voltak. A polcokon és az alacsonyabb fiókos szekrények tetején épületek makettjei álltak. A helyiség végében egy hatalmas íróasztal állt mögötte egy borzalmasan nagy irodai székkel. A látvány rám azonban már semmilyen hatással nem volt. Rengetegszer megjártam már ezt a helyet.

-         - Martin ügynök! – dördült a Főnök hangja, amint megfelelő távolságba értünk. Z (mert mindenki csak így ismerte a főnököt) az íróasztalra könyökölve várakozott ránk és arckifejezése alapján (szokás szerint) igencsak ingerült volt. – Az ég szerelmére miért nem képes maga válaszolni semmilyen hívásra! – üvöltött rám. – Két napja csörgettük magát, mire volt szíves és megtisztelt bennünket a jelenlétével!

-         - Bocs, Főnök. – sandítottam oldalra, de sajnos most épp jogosan volt rám dühös. Habár tehetek én róla, hogy nem bírom a kütyüit? Örülök, hogy fenn hagyhatom őket az emeleten, viszont onnan nem annyira hallatszik le, mint amennyire nem. -  Elismerem, jobban kellene figyelnem. De muszáj volt hajnalok hajnalán, a forróvonalon hívnia? – pillantottam rá, de ő csak az orrnyergét masszírozta.

-         - Martin, ha nem maga lenne az egyik legjobb ügynökünk már rég kipenderítettem volna innen a hanyag hozzáállása miatt. – morogta, de úgy tűnt lehűtötte az agyát, vagy legalábbis nem akarta tovább folytatni a lecseszést. – Mindegy, nem ezért hívtam ide magukat. A közös ügyükről kell beszélnünk. Drew ügynök már megkapta az aktákat és remélem már át is tanulmányozta őket.

-         - Igen, uram. – válaszolta a társam. – Azonban…

-         - Magának is azt javaslom, hogy a következő órákban alaposan olvassa át az ügyet, ugyanis a lehető legkorábban kell lezárniuk. – folytatta Z, figyelemre sem méltatva Drew hozzászólását.

-         - Már volt szerencsém belepillantani. – mordultam fel. – Habár fogalmam sincs, hogy ez az ügy miért került az ügynökségünkhöz, egy sorozatgyilkossal a rendőrség is el tud bánni. – jegyeztem meg karba tett kézzel.

-         - Ahha. Ezek szerint valóban csak belepillantott az ügybe. Jellemző. Akkor, ha már itt vagyunk, legyen szíves és olvassa át a három korábbi áldozat valamint az elmúlt két napban a további három áldozat halálának körülményeiről szóló leírást. – adta a kezembe a papírokat.

Átvettem és belenéztem. Hat áldozat, ráadásul az utolsó három az elmúlt két napban. Ez az ember valami nagyon nagyra készül. – gondoltam és a figyelmemet az aktára korlátoztam. Miközben olvastam a leírásokat az arcom legalább hatszor változtatott árnyalatot, természetesen egyre világosabbá és világosabbá, a szemem pedig addig kerekedett, mint egy pár hónapos kisbabáé. Miután végeztem a tanulmányozással, felnéztem a Főnökre. Láttam az arcán, hogy tudja, végre megértettem.

-         - Ez lehetetlen… - leheltem hitetlenül.